Boszorkánypöröly

Rejtőzködő Magyarország

Napjainkra igen tekintélyes szakirodalma lett a boszorkányság históriájának, kis túlzással azt mondhatjuk, kutatása divattá vált. Sok egyéb mellett megvizsgálták a jelenség történetét, okainak lélektani, szociológiai és gazdasági összetevőit. Sokféle társadalmi összefüggés mutatható ki a boszorkányság tanulmányozásával, hiszen a jelenség gyökerei mélyen nyúlnak civilizációnk rétegeibe.
Már az Ószövetségben is keményen szankcionált tiltást olvashatunk a boszorkányságra vonatkozóan: „Ha bevonulsz arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, ne tanuld el az ottani népektől az utálatos dolgokat. Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bűbájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz” – áll a második törvénykönyvben. A tiltás természetesen nem szüntette meg a boszorkányságot, amely más ókori népek között sem volt ismeretlen. A rómaiak sem nézték mindig jó szemmel a boszorkányokat, időnként máglyára küldték őket, és a korai kereszténységnek is szembe kellett néznie a pogányság e sajátos formájának virágzásával. De vezekléssel, böjtöléssel, a keresztény tanítás terjesztésével sem sikerült megszüntetni a babonaság e formáját; sem a boszorkányok praktikái, sem a boszorkányok létezésébe vetett hit nem tűnt el, legfeljebb koronként meggyengült kissé, vagy csak a figyelem fordult el tőle.
Magyarországon az első boszorkányokra vonatkozó törvényt Szent István II. törvénykönyvében olvashatjuk, ez a későbbi gyakorlathoz képest nagyon megengedő: akit először kaptak boszorkányságon, böjtöltették, majd a pap keresztény hitre oktatta. Ha másodszor is vétkesnek bizonyult, ismét böjtölhetett, de meg is jelölték: a templom kulcsával kereszt alakú bélyeget sütöttek a homlokára, a mellére és a vállára. Ha harmadszor is visszaesett, átadták a bíráknak, akik vélhetőleg a római jog rendelkezéseinek megfelelően máglyahalálra ítélték. Könyves Kálmán I. törvénykönyve rövid időre ad acta tette a kérdést, de a boszorkányok nemlétének törvényi kihirdetése hosszú távon nem oldotta meg a problémát.
A XV. században már praktikus kézikönyv is segítette a boszorkányok üldözését. A Malleus maleficarum, a Boszorkányok pörölye 1486-ban, két évvel VIII. Ince pápa meglehetősen szerencsétlen, boszorkányokat elítélő bullája, a Summis desiderantes után jelent meg. A könyv szerzői Jacobus Sprenger és Henricus Institoris dominikánus szerzetesek voltak.
Rendkívül gyorsan terjedt el a Malleus, 1500 előtti kiadásaiból Magyarországon is legalább tíz példány ismert. Valóságos boszorkányőrület kezdődött Európában, amelyet a protestantizmus terjedése sem akadályozott. Maga Luther is meglehetősen nyersen fogalmazott a boszorkányokkal kapcsolatban, és a korai hitújítók éppúgy a gyanús üzelmeket folytatók kiirtására buzdítottak eleinte, mint dominikánus ellenlábasaik. Igaz, Johann Weyer (1515–1588) protestáns orvos 1563-ban De praestigiis deamonum címmel vaskos könyvet jelentetett meg a boszorkányüldözések ellen, katolikus részről pedig a jezsuita Friedrich Spee írt könyvet hasonló céllal, ezek a munkák azonban legföljebb szűk körben hatottak.
A Malleus maleficarum viszont valósággal „tarolt” a könyvpiacon, s ami ennél szomorúbb, többek között Sprenger és Institoris művének hatására Európa nagy részének hétköznapi jelenségévé váltak a boszorkánypörök. Némely becslések szerint kontinensünkön a Malleus megjelenésétől a XVIII. század végéig mintegy kilencmillió ember esett áldozatul a boszorkányüldözésnek. A XVI. században Magyarországon is számtalan példánya lehetett használatban a lyoni, frankfurti, nürnbergi, velencei kiadásoknak.
Érdekessége az 1519-es nürnbergi kiadásnak, hogy a domonkos szerzetesek művét a protestáns Friedrich Peypus nyomtatta, aki 1524-ben Luther bibliafordítását is kiadta, de köszönhetünk neki törökellenes nyomtatványokat is. Úgy tűnik, a boszorkányok elleni küzdelem a felekezeti viták fölött állt.
A kiadás egy példányában három bejegyzést találtam. A legrégebbi arról tudósít, hogy a könyv Váradon 40 dénárért vásároltatott Nyárádi által. A második bejegyzés már kicsit hosszasabb és több találgatásra ad okot. Eszerint Révay László elismeri, hogy ezt a könyvet tisztelendő Rakschányi András tanár úrnak ajándékozza 1618. február 7-én. A Raksányi család egyik tekintélyes ága Körmöcbányán élt, Raksányi Máté iskolaigazgató volt, nyomtatott munkái is megjelentek, édesapját Szinnyei József szerint Andrásnak hívták. Így kézenfekvő lenne, hogy Révai Lászlót Révai Márton alispán fiával, a későbbi császári és királyi tanácsossal és hadibiztossal azonosítsuk, aki 1614-től 1615-ig tanult Körmöcön, mielőtt Bártfán folytatta volna ismeretei gyarapítását. Kézenfekvő lenne, csupán az a szokatlan, hogy a könyvbejegyzésben semmi nem utal Révai László előkelő származására.
Pedig nem közönséges családban született: apai nagybátyja Eszterházy Miklós, a későbbi országbíró, majd nádor volt, s Révai többek között az ő kismartoni udvarában sajátította el a nagyvilág és a politika fontosabb fortélyait. Bethlen Gábor fejedelemmel is kapcsolatba került, épp az ő szolgálatába állás elkerülése végett indult Konstantinápolyba. Később a törökökkel való csatározások során szerzett érdemeket; az Érsekújvárról visszavonuló törökök rabságából 2015 rabot szabadított ki. Érdemeit a császár is elismerte, és 1635-ben testvérével együtt bárói rangra emelte.
Nos, ha ez a Révai László volt az ajándékozó, különös, hogy a könyvbejegyzésben egyetlen utalás sem található nemes származására. Különös, de mégsem kizáró ok, hiszen fennmaradt írásaiban, például konstantinápolyi utazását megörökítő naplójában is hasonlóan ír mind magáról, mind egyéb magas rangú emberekről. Kizárni tehát nem lehet, hogy e könyvet a tizennyolc esztendős Révai László ajándékozta hajdani tanárának.
A kötet utolsó bejegyzése már kifejezetten könyvtári jellegű, talán a XIX. századból származik, és arról tudósít, hogy a könyvet 1109-es szám alatt a profán történelemhez sorolták.
De akárki adományozta is a Malleus maleficarum e példányát Raksányi Andrásnak, az elég valószínű, hogy a kötet egy ideig Körmöcbányán volt. A felvidéki bányavárosban akár használhatták is Jacobus Sprenger és Henricus Institoris művét, hiszen a XVII. századból ismeretesek helyi boszorkányperek. 1642. október 4-én például Ihraczi Struhar Andrásné, Dóra ellen hozott elrettentő ítéletet a városi magisztrátus: a szerencsétlen asszonyt varázslás miatt nyilvánosan lefejezték, majd holttestét elégették, ne hozzon több bajt a városra.