Buddha küldöncei

Vajon van-e méltó helye egy fogyatékkal élőnek ma Magyarországon? Milyen jövő vár egy ilyen gyerekre abban a társadalomban, amely egyre látványosabban intoleráns, kirekesztő? S mit gondoljon egy anya, aki Oroszországtól az arab világon át Portugáliáig azt tapasztalta, hogy Down-szindrómás kisfia mindenhol nyitottabb, segítőkészebb környezetben volt, mint itthon? Meddig tudja majd megvédeni a zord világtól? Ehhez kéri a szerző kétségbeesetten mindannyiunk segítségét, mikor a könyv utolsó lapjain így szól: „Nem kell sok. Csak ne forduljatok el a fiamtól, ne tagadjátok meg tőle az életet!” De miért nem tudunk, egyáltalán, miért nem akarunk mi, a szerencsésebb, ám korántsem biztos, hogy boldogabb többségben lévők tanulni Buddha e küldönceitől? Szeretetet, jóságot, emberséget… Ránk férne, és akkor a húszévesen a nagybetűs életbe kilépő Imikének is könnyebb lenne boldogulnia abban a magyar valóságban, amelyben a gyengéknek, fogyatékosoknak és sérülteknek egyelőre alig-alig jut hely. Megannyi kérdés, amelyeket Laszlóczki Valentina irodalmi igénnyel megírt, a napokban megjelent könyve felvet.
Ne ijedjenek meg, Az én kis Buddhám egyáltalán nem szomorú történet. Legfeljebb aggódó. Egy boldog család húsz kemény évéről szól. A rideg valóságról tudomást venni nem akaró szülőkről, egy anya lankadatlan küzdelméről, a nem egyszerű helyzetet ambivalensen, de férfiasan viselő testvérről, s nem utolsósorban arról a sok szeretetről, amennyit a Down-szindrómás csecsemőből immár gyógynövénytermesztővé lett, szakmát a kezében tartó, kisportolt Imike adni tud.
A szerző bizalmába fogadja az olvasót, őszintén megosztja vele Imike történetének keserű és örömteli pillanatait egyaránt. Bármelyikünkkel előfordulhat, hogy a születendő gyermek nem olyan, mint amilyennek vártuk. Ezt a helyzetet nagyon nehéz feldolgozni. A Laszlóczki család csüggedése, a sors iránt érzett tehetetlen dühe, elmorzsolt könnyei is érthetők, a fájdalom azonban ez esetben is megacélozza az akaratot. Nem kérnek a „humánus” lehetőségből, hogy majd az állam felneveli a gyereket. A természettel, illetve ami még rosszabb, az emberek sajnálatával, a helyzetet kezelni nem tudó sutaságával és nemegyszer közömbösségével, sőt gonoszságával konokul szembeszállva elkezdik az első pillanatban reménytelennek látszó küzdelmet. Falják a szakirodalmat, orvosokkal konzultálnak, újragondolják a világról alkotott fogalmakat, az életüket, újraértékelik a dolgok fontosságát. Az ilyen anya kicsit orvossá, gyógypedagógussá és szociális munkássá válik annak érdekében, hogy a maximumot hozza ki gyermekéből, s felkészítse az életre. Őszintén tud örülni minden újabb sikernek, s egyre inkább azt nem érti, hogy miért nem érinti meg mindez sokszor egy kicsit sem a világot. De ő már kész szembeszállni ezzel is, s hiszi, hogy környezetünk megjavítható. Mindebben leginkább a sérült gyermek, Imike segíti, átadva azt, amit viszont ő tud, az őszinte szeretetet. A heroikus küzdelem, a gyermekével együtt töltött idő ráébreszti az anyát, hogy valójában nem veszített, hanem nyert. Ritka értékeket, tisztaságot, egyenességet, odafigyelést, ragaszkodást. Mindazt, amiért érdemes élni!
Laszlóczki Valentina könyve más oldalról láttatja a problémát a szakemberekkel, belülről mutatva meg, miként éli meg a család az ilyen helyzetet, lelkileg erősítheti a hasonló gonddal szembenéző szülőket, a legnagyobb tanulsággal azonban a társadalom széles rétegeinek szolgál. Tükröt tart a többség elé, remélhetőleg hozzájárulva ezzel a magyar társadalom önvizsgálatához.
(Laszlóczki Valentina: Az én kis Buddhám. Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2007. Ára: 2200 forint)