Ciróka-maróka

Minden tiszteletem azoké, akik a rákellenes „harc” tevőleges részvevői. Bár a kifejezés, hogy „harc a gyilkos kórral”, mindig ellenérzést vált ki belőlem, mert a kór már egyáltalán nem mindig gyilkos, a másik, hogy miféle harc az, ahol a rák mindig erőfölényben van, az ellenfél meg ólomsúlyokkal a lábán követi az eseményeket.
Lehet, hogy tévedek, mivel nincs rózsaszínű szalagom, nem golfozom, nem tartozom a sikeres nők körébe, legalábbis névsorukat nézegetve, viszont van rákom. Azaz lehet, hogy már nincs, de abból az ötéves tünetmentességből még csak három év telt el. Mondhatnám, óriási szerencsém van, és csak a véletlenen múlt, hogy most itt ülök a képernyő előtt, fekhetnék sötét, szűk helyen is, háromméternyire a föld alatt. A szerencse meg – a véletlen mellett – igazából az éves mammográfiai vizsgálat, amely történetem részleges hepiendjét alakította. A többi csak körítés, habosítás.
Mondandóm ugyanis ezzel kezdődik igazán: nem tetszik nekem, hogy úgy teszünk, vagy a véleményformálók úgy tesznek, mintha nálunk a rák, szűkítve a mellrák problémája igazából nem lenne más, mint alkalom a médiaszereplésre. Már a rózsaszínű masnicskák, karkötők, golfütők is a giccsvilágot idézik, és nem a reményt, de ez „nemzetközi” szimbólum, az Estée Lauder cégcsoport amerikai találmánya. Mi átvettük, sőt az Elite főszerkesztője rózsaszínű karkötőt is álmodott mellé. Rózsaszín masnicska? Ha felidézem azt a pillanatot, amikor megszületett a diagnózis, hogy az egyik mellemet eltávolítják, hát nem a pink volt, ami a szemem elé villant, hanem a harag sötétje. Az a kép, amikor Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára kézen fogva átsétálnak a rózsaszínű Lánchídon a mellrák elleni kampány csúcseseményeként, viszont könynyeket csalt a szemembe. Mennyire emberiek! Értünk sétálnak a kamerák kereszttüzében. Értünk bicikliznek, és értünk árulják a rózsaszínű micsodácskákat a Parlamentben. Hogy szavamat ne felejtsem, minden tévécsatorna mutatta, minden újság foglalkozott a példamutató „eladólányokkal”: Liptai Claudiával, Szulák Andreával, Oroszlán Szonjával. Most meg a közszolgálati televízióban szerepelnek golfos nőcelebek, akik egymillió forintot fizettek be a „Sikeres nők a rák ellen” jótékonysági golfverseny keretében. A rózsaszínű masnicskákat ez alkalomra úgy módosították, hogy az egyik szár golfütőben végződik, és a labdát kristály szimbolizálja. Kapni a golfpályák felszerelésboltjában lehet, ezer forintért. Ez igazán csekély összeg ahhoz képest, hogy egy golfzsák ütőkkel és labdákkal egymillió forintba kerül.
A Rákellenes Liga nyilván boldogan fogad mindenfajta adományt és eseményt, amivel segíthet a félmillió rákbetegnek. Akkor meg mi a bajom? Nem tudom. Talán az, hogy szépségkirálynők, színésznők és más felkért művészek mindenfajta megnyilvánulása még a felületet sem karcolja meg, megmaradnak magamutogató, feledhető médiaeseményeknek. Itt a személyes példa és a meggyőzés az, ami hatékony lehet. Szívós és nehéz felvilágosító munka, tételes cáfolatok a tévhitekre, válaszok azok a kérdésekre, melyek makacsul keringenek a nők körében, attól kezdve, hogy: jaj, de mennyire fáj a mellrákszűrés, egészen addig, hogy: azt mondja az orvosom, minek nekem mellimplantátum, örüljek, hogy élve megúsztam az egészet. Számtalan buta közhely tartja szívósan magát, ezek közül a legismertebb: természetes, hogy a szerető vagy férj lelép, mert ki akar egy hibás nővel együtt élni.
Az egészségügyi reform nem könnyített a rákbetegek sorsán, tehát komolyan rászorulnak a civilek segítségére, de ez legyen több, mint egy rózsaszínű ciróka-maróka.