Emberhalász

Ha foltozott, szürke habitusával, basszusgitárral a hóna alatt megjelenik P. Stan Fortuna amerikai szerzetes, rapper, a fél világon ismerősként üdvözlik. Magyarországon először jár, a városmisszióra hívta meg a Regnum Christi közösség, hogy valamit átadjon Bronx sikátoraiban szerzett tapasztalataiból és személyisége belülről fakadó dinamizmusából.
– Mikor döntött úgy, hogy pap lesz?
– Gyerekkoromban érdekelt a papság, de a plébánosunk otthagyta hivatását és megnősült, ezért később elfordultam ettől az úttól. Fiatalként nagyon sok rossz dologba keveredtem, ám néhány évvel később Isten elkezdett megtéríteni, és újból éreztem azt a hívást, amely gyerekkoromban is szólított. Csatlakoztam egy katolikus bibliacsoporthoz, és ez nagyon fontos lett megtérésem szempontjából. A csoport egyébként egy olyan kápolnában működött, amelyet Árpád-házi Szent Margit tiszteletére szenteltek, ezért érzem fontosnak, hogy most, életemben először, Magyarországra utazhattam.
– Az utcai misszióval már felszentelt papként találkozott?
– Nem. A közösség, amelyhez tartozom, új alapítású, 1987-ben kezdtük el ezt az életet. Nyolcan vágtunk bele, mindannyian kapucinus szerzetesek voltunk korábban. Karizmánk két legfontosabb vonása a szegényekkel való törődés és az evangelizáció. Közösségünk megőrizte ferences identitását is.
– Mit szóltak kapucinus elöljáróik, amikor úgy döntöttek, elmennek?
– Nem voltak boldogok, de úgy éreztük, nincs más választásunk. Korábban nagyon rossz dolgok történtek közösségünkben, és az elöljárók sok minden fölött szemet hunytak. Nem voltak elég éberek.
– Az utcai misszió bizonyára nagyon hasonlít a természeti népek megtérítéséhez, mindkét esetben inkulturációs problémák merülhetnek fel. De hol húzódik a határ, mi az, amit a kereszténység integrálhat önmaga feladása nélkül?
– A jónak és a szeretetnek nincs határa. Határ a jó és a rossz között van, azt a határt nem szabad átlépni, ami a gonosz világába vezet. Az örömhír, az evangélium a kultúrából minden jót Istenhez emel.
– Az azért már a korai egyház életétől kezdve kérdés, mit integrálhat az egyház, különösen a liturgikus életébe. Például a gregorián, amely az egyház zenei anyanyelve, helyettesíthető-e a bronxi szegények zenéjével, a rappel? Átemelhet-e az egyház helyi kulturális elemeket a liturgiába?
– Igen is meg nem is. Rapmisét nem tudok elképzelni, de azt igen, hogy ugandai dobok szólnak a háttérben. És ez meg is történt számtalanszor VI. Pállal, majd II. János Pál afrikai látogatásai során is. Nem gregoriánt énekeltek, hanem afrikai zenét játszottak, és törzsi táncokat jártak.
– Az utcai misszió során populáris kultúrával találkoznak, amelynek a legfőbb ikonjai, a sztárok személyiségvonásaik „túlnövesztésével” válnak sikeressé. De ez a kulturális vonás meglehetősen ellentétes a keresztény és főként a szerzetesi életeszménnyel.
– A szerzetesnek Istent kell előtérbe helyeznie saját maga helyett. Én pedig pap vagyok, nem szeretnék a világi sztárokra hasonlítani. De senki nem volt népszerűbb, mint II. János Pál pápa, többen ismerték, mint Michael Jordant. És a pápának talán túlzásba vitt, „túlnövesztett” egója volt? Pont az ellenkezője igaz: a szívében lakozó szabadságot és szeretetet tudta adni másoknak.
– Egy misszionáriusnál mégis másként merül fel a kérdés, hiszen a népszerűsége könnyen elfedheti azt, akire rá szeretne mutatni. Fönnáll a veszélye, hogy akiket a kereszténységhez szeretne vezetni, később hozzá ragaszkodnak.
– Ez az érvelés kicsit hasonlít ahhoz, amit protestánsok szoktak állítani a katolikus egyház szentjeiről, vagyis hogy a hívek Krisztus helyett a szenteket tisztelik. Ezért mondják a protestánsok, hogy elég Krisztus, és nincs szükség szentekre. A katolikusok viszont abban hisznek, hogy az Úristen szenteket választ ki, hogy az ő példájukon keresztül mutassa meg Krisztust. És „botrányosan” hisznek a megtestesülésben, hogy Krisztus a húsban, emberi testben válik jelenlévővé.
– Van valamilyen követhető receptje a misszionálásnak?
– Amikor Jézus azt mondta Szent Péternek: emberhalásszá teszlek, azt akarta kifejezésre juttatni, hogy sokfélék vagyunk. Az emberek a különböző kultúrákban másféle férfiakhoz és nőkhöz vonzódnak. Egyes halak szájukba veszik a horogra tűzött kukacot, és így lehet kihalászni őket. Más halak viszont nem esznek kukacot, ezeket nem lehet horoggal becserkészni, hozzájuk háló kell. De olyan halak is vannak, amelyeket sem hálóval, sem horoggal nem lehet kifogni, ezeket szigonnyal halásszák. Amikor azt mondta Jézus Péternek, emberhalásszá teszlek, egy határok nélküli világot kínált, mert az Isten szeretete, amelyik betör az emberi történelembe, számtalan módon tud megvalósulni: ajándékok, ügyesség, emberi személyiségek, a megtörtség és a szenvedés vagy rejtettség és csendesség révén. Egy monostorban imádkozó szerzetes, akit senki nem lát, esetleg trappistaként némasági fogadalmat is tett, ugyanúgy eszköze lehet az isteni szeretetnek, mint az, aki emberek között jár-kel.
– A személyes találkozás és az egyéni karizma mégis fontos.
– Voltak olyan szentek, akik nyomorékként, fogyatékosként élték életüket, sem beszélni, sem járni nem tudtak, és voltak olyanok is, akik filozófusként működtek, verseket írtak, színművészek voltak. És akinek az életében ez mind megvolt, még pápa is lett. Senki hozzá fogható nem akadt, és nem is lesz. Mostani pápánk teljesen másféle természetű, és Isten most az ő személyiségét használja népének vezetésére. Ez az ember szereti a klasszikus zenét, Mozartot, vonzódik a latin miséhez, és nem érzi jól magát nagy tömegben. Nem örül, ha fényképezik, nem szeret nyilvánosság előtt szerepelni, tartózkodik attól, hogy saját személyiségét előtérbe helyezze. De az Úristen vezetésre hívta, és amikor a gondviselés ezt a briliáns zsenit fölemelte, elhozta Bajorországból, akkor engedelmességből elfogadta az új feladatot.
– Gondolt rá, amikor hivatására készült, hogy népszerű zenészként közvetítse az örömhírt?
– Nem voltam mindig abban a helyzetben, hogy gitározok, fotókat, videókat készítenek rólam, és az emberek beszélni akarnak velem. Tíz éven keresztül a szemináriumban tanultam, és azt gondoltam, hogy visszahúzódó életem lesz. Szolgáltam a szegényeket, krumplit hámoztam, utcát takarítottam. És nagyon boldog voltam. Aztán az Istennek más tervei lettek velem. Akkor az volt a feladatom, most meg más. De nem mindig leszek ebben a mostani pozícióban. Az én üdvösségem, hogy azt tegyem, amit Isten akar. Ha bizalmamat Istenbe helyezem, megszabadít engem, és olyan függetlenné tesz, hogy ne érdekeljen az emberek véleménye, csak szeretni tudjam az összes embert. Alszom egy jót éjszaka, fölkelek reggel, és készen állok az indulásra.
– Hogyan látja, eredményes az „emberhalászata”?
– Nem érdekelnek a statisztikák, nem számoltam, hány embert vezettem el Krisztushoz. Egyedül az a fontos, hogy Isten hűséges.