Értékzavarok Szlovákiában

Szlovákiában „a nemzeti egység olyan látszata alakult ki, amely egyfelől a történelmi tények tudatos szelekciójából származik, másfelől pedig az opportunizmusból, az alibizmusból, de leginkább a pártok ideológiai és értékrendi állandóságának hiányából fakad” – értékelte a Sme napilapban Grigorij Meseznikov politológus a múlt hét politikai eseményeit.

A politológussal egyetemben a történészek sem tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák pártok egységesen támogatták a benesi dekrétumok sérthetetlenségét és változatlanságát kimondó határozatot, első olvasatban támogatták a Csehszlovákiában szélsőjobboldalinak minősülő Szlovák Néppárt elnökéről, Andrej Hlinkáról szóló törvényt, akit a jogszabály „a nemzet atyjának” minősít, ugyanakkor Robert Fico kormányfő és Ján Kubis külügyminiszter emléktáblát avatott a tárca épületében az 1948-as „kommunista puccs” egyik szlovák képviselőjének, Vladimír Clementisnek – Hlinka egyik legnagyobb politikai ellenlábasának a háború előtti Csehszlovákiában.
Stefan Sutaj történész a baloldali Pravdának azon csodálkozik például, hogy „mondhatta ki a szlovák parlament a benesi dekrétumok megváltoztathatatlanságát, amikor azok már megjelenésük után több módosításon mentek keresztül, például 1948-ban eltörölték az állampolgárság megvonásáról szólót, annak alapján kapták vissza jogaikat a magyarok, és térhettek vissza a csehországi kényszermunkáról”. Vagyis – mondja Sutaj – az eredeti benesi dekrétumok mostani megerősítése „úgy értelmezhető, hogy a magyarok többsége megint elveszti állampolgárságát”.
A szlovákiai lapok Meseznikovhoz hasonlóan „értékzavarként” értékelik Frantisek Miklosko volt házelnök, kereszténydemokrata képviselő magatartását is, aki a határozat vitájában arra figyelmeztette képviselőtársait, hogy az előterjesztés ellentmond a szlovák parlament 1991-ben elfogadott nyilatkozatának, amelyben a honatyák megkövették a kárpáti németeket a kollektív bűnösség elvének alkalmazása miatt, végül azonban ő és képviselőtársai is megszavazták a dekrétumok sérthetetlenségét.
Ennél is nagyobb „ideológiai” zavart fedeznek fel a történészek a szlovák pártok körében a „Hlinka-törvény” egységes megszavazása kapcsán. Maros Hertela arra mutat rá a Pravdában, hogy Hlinka sosem tudta egységesíteni a szlovák nemzetet, s emlékeztet arra, hogy 1929-ben a választásokon Szlovák Néppártja 28, hat évvel későb 30 százalékos támogatást kapott, ennél több szavazattal rendelkeztek együtt a kommunisták és a szociáldemokraták, akiket Hlinka, „a katolicizmus kizárólagosságát hirdető pap-politikus” legszívesebben betiltott volna, de vallási intoleranciáját a szlovák evangélikusok mind a mai napig nem bocsátották meg neki. A Plus 7 dní hetilap ennél is tovább megy. Emlékeztet arra, hogy Hlinka 1936-ban egy nagygyűlésen kijelentette: „Én vagyok a szlovák Hitler, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban.” A lap szerint Hlinka a baloldali pártokat csak „zsidó bolsevik csőcselékként” szokta emlegetni, ennek kapcsán vált ismertté az a vallomása is, amely szerint „addig nem nyugszom, amíg a vörös Szlovákiából nem csinálok fehér Szlovákiát”.