Érzékipari szakmunkások

Nemcsak következményeknélküliségben, hanem a cinizmusban mint államilag jóváhagyott életérzésben is felülmúlhatatlanok vagyunk. Nem érdemes leírni hétfőn, hogy ennél már nincs lejjebb, mert kedden bebizonyosodik, hogy dehogy nincs, és a legalja után is következnek stációk. Előbb azt hittem, hogy a riporter csak viccelődik az APEH képviselőjével, amikor megkérdezte, körülbelül mennyi „jön be” a szexiparból évente. Mintegy 180 milliárd forint, de nem nekünk, mondta bánatosan az APEH-os. Fantáziámban megjelentek az ellenőrök, akik „próbavásárlást” végeznek Bettike kanapéján, kamuból fizetnek, majd előrántják az igazolványukat, és kezdetét veszi az alku, mennyiért lehet lejjebb, illetve feljebb srófolni a tarifát, és lehetséges-e természetben elsikálni a büntetést. Hogy miként jön ki a 180 milliárd? Minden szállodába elmennek? Minden bekötőútnál ott állnak, minden masszázsszalonban ott hevernek, minden szexpanzióban van beépített strómanjuk? Egy helyre kis nő, aki hetente szürke kiskosztümben, fátyolos kalapban, a fedett lakásokban találkozik az adóhivatal embereivel és beszámol forgalomról, bevételről és a kiadásokról. Vagy hogy van ez? Az APEH-nyilatkozó azonban kivételesen vicces kedvében volt, mert azt is mondta, a szexipar „húzóágazat.” És tessék mondani, mit húz? A bugyit a lányokról? A bőrt a pofánkról, hogy idáig jutottunk? Már olyan szintű a költségvetés hiánya, hogy a prostik pénzére is fáj a kormány foga? Mert nehogy már elhitessék velünk, hogy a kapitalizmus meg a piac meg a lányok érdeke, hogy számlakönyvvel a párnájuk alatt árulják magukat.
Magának a prostitúciónak a legálissá tétele is sötét ügy. Nem kell álszenteskedni, mindenki tudja, hogy sokkal egyszerűbb egy szexfuvar, mint nyolc óra görnyedés a varrógép felett. Csak hát létezik ízlés, önbecsülés meg némi erkölcsösnek vélt életszemlélet is. Legalábbis nyomokban, különben mit kezd az egésszel az SZDSZ, ugyanis időben akkor indít mozgalmat a nők politikai szerepvállalásának gyarapítására, amikor a magyar kormány a prostitúciót akarja törvényessé, hétköznapi foglalkozássá tenni. És mi lenne a besorolása: nehéz fizikai munka, könnyűipari tevékenység, szellemi kaland, mocskos lealázás? És kik űznék eme iparágat: örömlányok, szexipari segéd- és szakmunkások, unott háziasszonyok, megszorult egyetemisták? És miről adják a számlát: numeráról, menetről, fuvarról, szerelmi légyottról, családi pótlékról? És mi lesz a homoszexuálisokkal, ott az örömfiúk kapnak számlakönyvet, és ők minek nevezik a szolgáltatást? Találgatni sem merek.
Oda jutottunk, hogy az állam lesz a futtató, a megastrici, aki kizsebeli a prostituáltakat. És azoknál is kopogtatnak az APEH-ellenőrök, akik a sajtóban kürtölik széjjel, hogy tarifájuk merre mozog? Akik a tévéműsorokban meztelenül vagy kevés ruhában ajánlgatják magukat, s általuk a pornóipart mint komoly karrierlehetőséget?
Azok az érvek, amelyeket összehordanak a közönséges pénzbehajtás mellett, a csontváz blansírozása. Jó lesz, mert lesz nyugdíjalap meg orvosi ellátás. Talán még minimálbér is, hatvanezerért mi járna? Ami pedig az orvosi ellátást illeti, amíg az AIDS lappangási ideje hat hónap, s ez alatt egy kaszárnyát lehet vele megfertőzni, kissé túlzottak az elvárások. Nincsen többé strici meg futtató? Lesz helyette személyi menedzser meg bodyguard, ebben a szakmában egyik parazita hozza a másikat, ne legyünk naivak.
Remélem, nem érem meg a legelső nyilvános ház ünnepélyes megnyitóját, ahol a miniszterelnök, a pénzügyminiszter meg az APEH elnöke lesznek a VIP-vendégek.