Fájdalmas búcsú

Vajon ki ne emlékezne gyerekkorából vattacukros, törökmézes, fényes vidéki búcsúkra? Az igazán nagy ünnepeknek már az előestjét is a templomban vagy a környékén töltötték a távolról érkezők imádkozva, bóbiskolva, énekelve; másnap részt vettek a nagymisén, meghallgatták az ünnepi szónokot, énekeltek a körmenetben, majd következett a délutáni vásár, ringlispíl és a hazautazás. Ha jól emlékszem, Bagó Dezső vállalkozó neve állt a legtöbb körhintán. A nyolcvanas évek végén mintha visszaszorult volna a vallásosság e különös megnyilvánulási formája; a katolikus papság olykor rossz szemmel nézte a régi és új pogányság melegágyává váló összejöveteleket, ahol a nagy forgatagba sokszor vegyültek tenyérjósok és más szélhámosok is, ahol a babonás öregaszszonyok kicserélhették a halottlátó és rontástávoztató jósnők címeit. De ha nem elég szemfüles a plébános, az elárusítóstandokon megjelennek a modern ezoterikus kiadványok, konkurálva magával a búcsúval.
Már-már úgy tűnt, ennek a különleges hangulatú világnak örökre vége lesz, amikor a rendszerváltást követően egyre több régi búcsú támadt föl poraiból. Először a legnagyobb, a csíksomlyói lett újból ismert és igen nagy számban látogatott, talán politikai okokból is. Aztán sorra ismét virágzásnak indult a többi nagy búcsújáró hely: Máriapócs, Szeged-Alsóváros, Mátraverebély-Szentkút, Andocs, Máriagyűd.
A gyöngyös-alsóvárosi búcsú legalább háromszázötven, de inkább négyszáz éves múltra tekinthet vissza. Ekkor került ugyanis a templomba a híres kegyszobor, a pietŕ, és rövid időn belül a térség fontos búcsújáró helyévé avatta a gótikus templomot. A Hétfájdalmú Szűzanya szeptember 15-i ünnepére messze földről zarándokoltak a hívek a mátraaljai kisvárosba, s ezt a szokásukat, ha tehették, még a török hódoltság alatt is megtartották. Ebben az időben a falvak lelkipásztori ellátása igen nehézkes volt, a helyi plébániák elnéptelenedtek, s szinte csak a ferencesek voltak hajlandók, hogy hatalmas térséget gyalog bebarangolva kiszolgáltassák a szentségeket, tanítsanak, prédikáljanak az egyszerű embereknek. A hagyomány szerint ekkor kapták a barát nevet is. Mindenesetre a Fájdalmas Szűzanya búcsújának jelentőségét csak fokozták a megpróbáltatások, s ez abból is lemérhető, hogy a feljegyzések számtalan kis apró adalékot említenek, amelyek a kegyszoborral való „törődést” bizonyítják. 1680-ban új oltárra helyezték, búcsúajándékokkal, felajánlási tárgyakkal díszítették a szobrot.
A gyöngyösi Fájdalmas Szűzanya búcsúját a XVIII. századi barokk vallásosság emelte igazán fontos és nevezetes eseménnyé, ebből az időből már számtalan olyan feljegyzés is van, amely a búcsújárás „nagyüzemivé” válását mutatja. 1761-ben külön kápolnát építettek a szobor számára az időközben barokká alakított templom bal oldalán, itt helyezték el az értékesebb fogadalmi tárgyakat. A szobor előtt egész évben az úrkoporsó állt, amelyet nem kisebb művész, mint a pesti Kranowetter György díszített. A pietŕ képét már a XVIII. század elején rézmetszeteken árusították. II. József 1785-ös rendelkezése után sajnos minden fogadalmi tárgyat eltávolítottak, eltűnt a szobrot díszítő két korona is, de 1794-ben már új koronák készültek, és a szobor előtt hatalmas ezüst örökmécses égett. Zarándokok pedig messze földről érkeztek kéréseik meghallgatása reményében, különösen a templom kisbúcsúján.
Szeptember 23-án kicsit mintha a régi búcsúk világa elevenedett volna meg. A templom környékét lezárták az autóforgalom elől, a szomszédos utcákat ünneplőbe öltözött emberek özönlötték el. Kisvárosi és falusi emberek, főként középkorúak és idősebbek igyekeztek a templom felé, a Fájdalmas Szűzanya búcsújára. Néhány fiatalabbakból álló csoport népviseletben, ők többnyire a máriás lányok és fiúk. A gyöngyösi búcsú alkalmát ugyanis a plébánia fiatal vezetője, Kárpáti Kázmér egy, a térségben széles körben elterjedt régi szokás élesztgetésére is felhasználja: valóságos hordozó Mária találkozóvá tette a templom régi ünnepét.
A hordozó Mária a búcsújáráshoz hasonlóan a hetvenes–nyolcvanas évekre egyre ritkább jelenséggé vált, pedig akár csak ötven éve is országszerte elterjedt és gyakori szakrális népi szokás volt körmenetek alkalmával, hogy a hívek a szobor- és képszékeken vitték a hordozható Máriát. A Mária-lányok sorába csak kiválasztottak kerülhettek, nem vihette akárki a közösség nagy becsben tartott szobrát, s később is figyelemmel kísérték a kiválasztottakat: akinek nem megfelelő viselkedése vagy életvitele volt, kizárták a Mária-lányok közösségéből.
Az idei ünnepen huszonhét falu képviselői jelentek meg hordozó Máriával. Sok helyütt tetszhalott állapotából élesztette fel egy-egy közösség a plébános vezetésével a régi szokást. Már amennyire lehetett, hiszen a templomba ünnepélyesen bevonuló és név szerint üdvözölt közösségek közül néhány Mária-szobrot láthatólag nem igazi Mária-lányok, tíz–húsz éves fiatalok vittek, hanem inkább egy-egy rózsafüzér-társulat idősebb tagjai.
Valószínűleg ma már nem sok olyan alkalom van, ahol egy-egy falu népviseletét a maga természetes környezetében és nem múzeumban láthatjuk. A gyöngyösi búcsú ilyen alkalom volt, a huszonhét falu szoborhordozó képviselői szinte egytől egyig fontosnak érezték, hogy megmutassák a nagyvilágnak régi, lassan feledésbe merülő értékeiket. Hiszen az utóbbi két-három évtizedben nem csupán a hordozó Máriák tűntek el szinte nyomtalanul, hanem a hordozó Máriákkal felvonuló leányok népviselete is.
Gyalog érkezett Gyöngyösre a közeli nagyrédeiek nagyobb csoportja plébánosuk, Juhász Zoltán vezetésével. A szobrot a helyi szokásnak megfelelően régi menyasszonyi ruhába öltözött leányok emelték vállukra. Viseletük egyszerű fehér ruha, fejükön viaszkoszorú. Juhász plébános úrtól megtudom azt is, a közelmúltban kezdték újraéleszteni a régi szokásokat. Az idősebbek szerencsére még pontosan emlékeztek mindenre, a régi leányok viseletére és a Mária-lányok életéhez kötődő szokásokra. Ma hittanosok közül kerülnek ki a szoborhordozók, a gyermekek hatodikos-hetedikes koruktól lehetnek e közösség tagjai, ha kiérdemlik. Viseletüket a „máriás anyának”, Mészáros Éva viseletkészítőnek köszönhetik, aki régebbi források tanulmányozásával, idősebb emberek kikérdezésével igen alapos ismeretekre tett szert Nagyréde viselettörténetét illetően. Mostani ruhájuk a huszadik század eleji menyasszonyi viseletnek felel meg leginkább, amelyet régebben minden ünnepre felöltöttek, ma már csak ritkábban, templomuk búcsúnapján, Szent Imre ünnepén, az úrnapi körmeneten és húsvétkor mutatkoznak benne. A Mária-lányok régi szokása Nagyrédén a Mária-csók: a férjhezmenetel előtt állók búcsúznak el így a hordozó Máriától.
Impozáns volt a püspöki ezüstmise utáni körmenet a sokféle viselettel, szobrokkal, zászlókkal, a fáklyás társulat lámpásaival. Talán a régi templom ismét fontos integráló ereje lesz a térségnek, újból a helyi szokások és a kereszténység megtartóerejévé válik a négyszáz éves gyöngyös-alsóvárosi búcsú.