Gyűlölködő, ellenséges szakma

Hét hazai színházban láthatta már a közönség Márton András színművészt. Élt Finnországban, majd Amerikában, ahol két és fél éven át vezette a New York-i magyar kulturális központot. Az idén elfogadta a békéscsabai színitanház felkérését, s ez évtől színészmesterséget oktat mesterkurzuson a végzős hallgatóknak. A kezdő művészek lehetetlen helyzetéről, valamint a minőségi színészpedagógia fontosságáról beszélgettünk.

Többször találkozott már a békéscsabai Jókai Színház társulatával, s korábban a Színművészeti Egyetemen is tanított. Miért döntött úgy, hogy érdemes a Békés megyei teátrum stúdiójában oktatni?
– Mindenhová érdemes menni, ahol tanulni akarnak a fiatalok. Ahol nincs akarás, tenni vágyás, vagy ahova nem hívnak, oda felesleges menni és igyekezni. A békéscsabai diákokon azt látom, hogy kétségbeesetten akarnak tanulni. A vágy mellett azonban sajnos az is észrevehető, hogy mindenkinek az a mondat jár a fejében, hogy amit szeretne, teljesen reménytelen, s hogy ebben az országban, szakmai környezetben esélytelenül indulnak a pályán. Életemben, főleg diplomáciai tevékenységem alatt sok rendkívüli emberrel találkoztam, és megtanultam, mi különbözteti meg őket a kisemberektől. A nagyember korlátlanul képes gondolkodni, hinni. Egy abszurdnak látszó elképzelésről bennük nem a sikertelenség gondolata fogalmazódik meg, hanem a megoldások lépései. Itthon a legtöbben, akik kacérkodnak a színészi pályával saját maguk köré építik fel az akadályokat. Azt szeretném megtanítani a fiataloknak, hogy ezeket a falakat bontsák le, és legalább magukban higgyenek.
– Mik lehetnek ezek az akadályok?
– A körülmények, az adott kultúra ismeretének hiánya, de lehet egy másik személy is. Ha az ember jó taktikai eszköztárral rendelkezik, akkor le tudja győzni az ellenérdekelteket. A tanításom alatt a legfontosabbnak tartom, hogy a fiatalok elsajátítsák a koncentrált figyelmet, amely nem csupán a szakma alapját adja, hiszen a másik fél teljes megismeréséhez, s „lefegyverzéséhez” is szükséges. Jó taktikát csak azzal szemben választhatunk, akit jól értünk. A legnehezebben leküzdhető akadály azonban a saját magunkban rejlő kishitűség, az önbizalom hiánya. Sok esetben a szakma, a környezet mindent megtesz annak érdekében, hogy ez az érzés kialakuljon, s a fiatalokat könnyű meggyőzni arról, hogy nem valók erre a pályára.
– Mi az, amivel ön szerint rendelkeznie kell egy kezdő színésznek?
– Azt szokták mondani, hogy a tehetséggel. De a tehetség nem tulajdonság, hanem állapot. Ha csupán manuálisan ismeri a mesterséget, akkor képtelen ihletetten működni a pályán. A tehetség illékonysága miatt pedig muszáj hogy a színész kapjon megerősítést. Szintén nélkülözhetetlen a szerencse. A Színművészeti Egyetemen végzett hallgatókat többek között az különbözteti meg a többi színészképző oktatási intézményből kikerült kollégától, hogy sokkal nagyobb az önbizalmuk.
– Ön színészpedagógiai műveket fordított, Kaliforniában, Virginiában és a Színművészeti Egyetemen is tanított. Miben látja a hazai és a külföldi színészoktatás különbségét?
– Kifejteni túl hosszú lenne, de egy példával megpróbálom megvilágítani. Ha valaki itthon elmegy egy meghallgatásra, felvételire, belép egy lepusztult helyiségbe, ahol idegen emberek néznek vele farkasszemet. Valljuk meg őszintén, ebben a helyzetben senki nem tud teljesíteni. Képtelen olyan hangulatot teremteni, amelyben meg tudja mutatni, hogy jó kisugárzása van és tehetséges. Tapasztalatom szerint Magyarországnak sok rendkívül érdekes, de – összevetve más színházi nagyhatalmak művészeivel – nem túl jól képzett színésze vannak. Az általános hangulat pedig a szakmán belül kifejezetten gyűlölködő és ellenséges. Talán az oktatásban kellene megváltoztatni azt a gyakorlatot, hogy még mindig – tisztelet a kisszámú, üdítő kivételnek – gyakorló színházvezetők (többnyire rendezők) okítják a nekik megfelelő színészetre a növendékeket, ami nem biztos, hogy minden körülmények között érvényes tudás. Azt kell megtanítani nekik, hogy hogyan gondolkodjanak a maguk mesterségéről.
– A készülő színházi törvény egyik pontja a színészek számának csökkentése. Mi szükség van erre?
– Olvastam a törvénytervezetet, s az egészet egy átgondolatlan butaságnak látom, ebben az állapotában. Úgy gondolom, hogy színházi törvény addig nem lesz, amíg azt valóban nem akarják. De ebben a tervezetben nehéz felfedezni az érdekek közös nevezőjét. Attól, hogy limitálja az állam a színészek számát, még semmi nem oldódik meg. Ennek a tudásnak, ha jól tanítják, az élet sok egyéb területén is van rengeteg értelme. Az amerikai egyetemeken, aki színészmesterséget is tanul, nem feltétlenül fogja kiszorítani a szakmából a legelhivatottabbakat, hanem más területen veszi hasznát színházi stúdiumainak.