Háborús veszteségek

Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében ma, szeptember 22-én délelőtt tizenegy órakor negyvennyolcadik alkalommal adják át a polgárság javaslatai alapján a Magyar Örökség díjat a maradandó alkotásokat létrehozó nevezetes személyiségeknek és intézményeknek. Kitüntetésre méltó: a békéstarhosi énekiskola zenepedagógiai hagyománya, Járai Zsigmond nemzeti érdekeket érvényesítő közgazdasági tevékenysége, a száz esztendeje született Buday György fametsző grafikusművész és Dsida Jenő költő (posztumusz), Bakay Kornél régész, a magyar huszár fél évezredes helytállása, valamint a százötven éves Toldy Ferenc Gimnázium.

Uralkodói rendeletre, a Leo Thun nevéhez fűződő osztrák közoktatási törvény szellemében alapították meg 1854-ben Budán a Császári és Királyi Főreált, a mai Toldy Ferenc Gimnázium elődjét. Az idő tájt Pest-Budán mindössze három középiskola működött: kettő Pesten – az evangélikus és a piarista gimnázium –, egy Budán, a Katolikus Egyetemi Főgimnázium. A budai főreálnak, miként a nagyjából vele egy időben indított pesti rokon intézménynek, a mai Eötvös-gimnáziumnak és a többi német tannyelvű iskolának az volt a nem is titkolt küldetése, hogy a város lakóit elnémetesítse. A budai főreálban – kezdetben – még a magyar nyelvtant is németül tanították. A politikai változásoknak és egy-két tanár bátor kiállásának köszönhetően a hetedik tanítási évben, 1861-től azonban vegyes tannyelvű lett az iskola. A kiegyezés után pedig – nem kis belső harc után – kizárólag magyar nyelven folyt az oktatás. Az intézmény első igazgatója, az osztrák származású bencés szerzetes tanár, Schenzl Guidó maga is megtanult magyarul, és munkálkodásának tizenöt éve alatt pedagógiai bölcsességével és szerzetesi türelmével ő is hozzájárult ahhoz, hogy a németesítés eszközéből „a budai környék megmagyarosítójává, a magyar kultúra fókuszává” váljék az iskola.
Nagyjából ugyanazokat a tantárgyakat tanították a főreálban is, mint az általános – a humán – gimnáziumokban. Azaz a kötelező stúdiumokon felül vegytant, geometriai rajzot, géptant, szabadkézi rajzot, szépírást és építéstant is. A latin és az ógörög nyelvet, valamint a filozófiát viszont kihagyták a tanrendjükből. Amikor azonban rádöbbentek, hogy a latin nélkül diákjaik nehezen jutnak tovább felsőfokú tanintézetekbe (a legtöbb helyen ugyanis az egyetemi jelentkezés feltétele volt a latinérettségi), a főreálnak ezt a hátrányát is sietve felszámolták.
A „kényszerszálláson”, a Fő utca és a Ponty utca sarkán álló elemi iskola termeiben töltött első négy tanév után saját épületbe, korszerű s elegáns iskolapalotába költözött a budai főreál, azon falak közé, ahol Toldy Ferenc Gimnázium néven ma is működik az intézmény jogutódja. Miért éppen a német szülőktől származó Toldy Ferencnek, a kiváló orvosnak, nyelvésznek, irodalmárnak és történésznek – a táplálkozástudomány és a járványos betegségek elleni küzdelem szaktekintélyének, a magyar tudományos szaknyelv egyik megalapítójának, az első magyar irodalomtörténet szerzőjének, az 1500-as évek előtti írásos dokumentumok feltárásában és rendszerezésében elévülhetetlen szerepet betöltő historikusnak, Petőfi Sándor és Arany János fő támogatójának, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának a nevét kapta (választotta?) a budai középiskola? Az első számú, a nyilvánvaló magyarázat szerint az intézménnyel szemben levő házban született és lakott Toldy Ferenc. A második számú s mélyebb jelentésű magyarázat szerint: mert Toldy Ferenc is úgy vált németből kiváló magyar emberré, mint ahogyan a német tannyelvű császári és királyi főreálból kimagasló pedagógiai teljesítményt nyújtó magyar tanintézet lett. Akik 1951–54 között új nevet adtak neki – Rákosiék teljhatalma idején hivatalosan Fürst Sándor Gimnáziumnak kellett titulálni a Toldyt –, éppen ezt a névválasztásban is megmutatkozó, dacos és okos, okosan dacos magyar szellemiséget akarták száműzni az egykori főreálból, amely egyébként az 1934-es új oktatási törvény rendelkezése szerint szűnt meg reáliskolaként tevékenykedni.
Tanári kara azonban az ötvenes években is bátran kiállt a Toldy nemzeti hagyományai mellett, és az iskola századik születésnapjára hivatkozva viszszaszerezte az 1920 óta – viszonylag rövid kényszerszünettel – büszkén viselt nevét. Az 1954-es centenáriumi ünnepségsorozatra elkészültek azokkal a helyreállítási munkálatokkal is, amelyek eltüntették az iskolaépület súlyos világháborús sérüléseit. Az európai szintű oktatás méltó hátországának számító tízezer kötetes iskolai könyvtár azonban – hatszáz-egynéhány kötet kivételével – végérvényesen a háborús veszteségek listájára került. Csakúgy, mint a négyszáz ritka növényfajtának otthont adó iskolai botanikus kert az első világháború után…
A képmutató – magát emberségesnek mondó, de irgalmatlanul emberellenes – politika által okozott szellemi, erkölcsi pusztításokat is nehezen élte túl a Toldy Ferenc Gimnázium. Több tanára és diákja szenvedte meg az 1956 utáni felelősségre vonás könyörtelen éveit. Antall Józsefet például, akit 1957-ben büntetésből helyeztek a Toldyba, két évvel később, 1959-ben végleg eltávolították a tanári pályáról. Tanulói közül pedig azokat, akik a forradalom évfordulóján – állítólag – néma tüntetést szerveztek az iskolában, az ország összes középiskolájából kizárták. A hatvanas évek elején azután Pataki Gyula személyében olyan igazgatót neveztek ki a Toldy Ferenc Gimnázium élére, aki vissza tudta vezetni az iskolát régi önmagához. Három évtizeden keresztül töltötte be hivatalát, és ezt a harminc évet ma is a fellendülés koraként emlegetik, tanulmányi értelemben is. Utódja, Porogi András, aki 1992-től napjainkig irányítja a hatosztályos rendszerben tanító Toldyt, az intézet tanári karával közösen a harmadik évezred követelményei szerint összeállított pedagógiai programjuk jelmondatául Weöres Sándornak a Toldy emlékkönyvébe írt négysorosát választotta: „Schola! Nevelj agyat és ne / gomolygó gőzt a fejekben! / Schola! Nevelj szívet és nem / hegyezett könyököt!” Nevelési elveik alapjának a „toldys szellemet” tekintik, a józan önmérsékletet, a türelmet és a – Németh László kifejezésével élve – „budai jólneveltséget”.
A Vízivárosban, a Várhegy keleti lejtőjén levő Toldy Ferenc Gimnáziumba általában ötször annyi tanuló jelentkezik, mint ahányat el tudnak helyezni a százötven évvel ezelőtt, 1857-ben Petsching János reáliskolai rajztanár tervei alapján emelt épületben. Weöres Sándor szellemes imperativusa mellett a másik szentencia, amelyre az iskola nevelőtestülete gyakran hivatkozik, az alapkőre írt, irányt adó mondat: „A szellem, amely e kő fölé emelt csarnokot átlengi, legyen mindenkor a hazaszeretet, a polgári erény, a haladás, az egyetértés és a béke szelleme…”
Napjainkra, a hatosztályos gimnáziumi szerkezet bevezetésének köszönhetően, tovább erősödött az intézmény tehetséggondozó jellege, s büszkén mondhatja magáról a vízivárosi gimnázium, hogy mind a sikeres nyelvvizsgák, mind az egyetemi, főiskolai felvételik tekintetében Buda egyik legeredményesebb tanintézete. Az olyan ünnepnapokon pedig, mint amilyen a Magyar Örökség díjjal jutalmazott iskola életében a mai is, szívesen idézik fel azoknak a tanároknak és diákoknak a nevét és munkásságát, akik az elmúlt százötven(három) évben az intézet jó hírét öregbítették ország-világ előtt. Érdekes módon a nevezetes „toldys” öregdiákok lajstroma jóval hosszabb, mint a népszerű s jelentős tanároké. Persze az is az oktatókat dicséri, hogy a nagy múltú iskola növendékei között olyan hírességeket tarthatunk számon, mint amilyen a képzőművész Feszty Árpád, Aba-Novák Vilmos, Csók István, a régész Gerevich László, az építész Hauszmann Alajos, a rajzfilmes Macskássy Gyula és az író Németh László volt. Kortársaink közül pedig Bolberitz Pál teológiaprofesszor, Vadász György építész, Enyedi Ildikó filmrendező, Mécs Károly színész, Halász Mihály operatőr és sokan mások.