Irodalmi szelídek

Magyarországon vétek lenne a közszolgálati csatornán súlyos adómilliókat eltapsolni arra, hogy friss magyar abszurd tévékabaré szülessen. Van az magától is, terem, mint ősszel a gomba, elég ha tudjuk, mikor mit kell nézni.
A hétfő esti Kultúrház láttán a Monty Python-csoport bizonyára zokogva tagadná meg eddigi életművét. A Magyar Írószövetség Vasy Géza irodalomtörténész személyében új elnököt választott, s ebből az alkalomból a Népszabadság vezércikkben hordta el a nagy múltú szervezetet, sőt felmelegítette a két év előtti kérdésfelvetést is: egyáltalán mi szükség rá? Annak, hogy az írószervezetekkel kapcsolatos gondokat a közélet felszínén elsősorban politikai szempontból tematizálják, ezúttal Erdős Gábor és a Kultúrház itta meg a levét. Bár Erdős és stábja a maga erejéből is hibázott éppen eleget.
A bevezető képsorok alatt hallható szöveg, amely az írószövetség történetét elevenítette fel, megérlelte a gyanút a nézőben, hogy viszonylag kiegyensúlyozott, árnyalt anyagot lát. Ki tudja, talán még tudnak is valamit első kézből a magyar irodalmi életről, meg a kultúra logikájáról a készítők. De amikor kiderült, hogy a narrátornak nem sikerült eltalálnia, hány írószervezet van, másfajta sejtelem kezdett megerősödni. Nemcsak az, hogy a munkatársak bizonyára diszkalkuliások, hiszen szinte minden adásban akad legalább egy hibás számadat, hanem hogy a kiegyensúlyozottság szándéka helyett a felkészületlenség árnya imbolyog át a műsoron. Mert egy kulturális műsor hitelességéhez nem elég tudni, mit írnak a harsány, tendenciózus politikai cikkek, bár a téma tárgyalásában érdemes a legszélesebb közös nevezőtől, a mindenki által tudottól indítani, csakhogy meg kellene érkezni valahogy a valósághoz is. Erdős Gábor műsorvezető, amikor Vasy Gézát, a Magyar Írószövetség új elnökét és a Szépírók Társasága alelnökét, Grecsó Krisztiánt meghívta a műsorba, bizonyára két irodalmi pittbullra számított, akik majd elharapják egymás torkát, ha csak a rettenthetetlen hős műsorvezető közbe nem lép, békességre intve a vérszomjas feleket. Ehelyett egyszerre csak ott üldögélt két valószínűtlenül szelíd ember, egy idős meg egy fiatal, és tekintgettek körbe, mint a húsvéti nyuszik, akiket most vettek ki a dobozból. Nem úgy néztek ki, mint ha bármi bajuk is lett volna egymással. Ebben a képi kontextusban rendkívül idétlenül hatottak Erdős provokatívnak szánt, napilapokból összeollózott kérdései. Arra pedig nem tartotta alkalmasnak saját magát, hogy reflektáljon a helyzet ellentmondásosságára, mondjuk rákérdezzen, hogy miért nem akarják egyenes adásban elharapni egymás torkát a várakozásokkal ellentétben, nem ismerik hozzá egymást eléggé, vagy nem szólt nekik senki, hogy kellene. Igaz, arra volt esze neki is, meg a vágónak is, hogy a kérdésekkel és a vágással a szépírókat sokoldalúan működő, hatékony szervezetként mutassa be, az írószövetséget meg úgy, mintha ott nem rendeznének hetente több, a mai viszonyok közt népszerűnek mondható találkozót, könyvbemutatót, vitát.
A Kultúrház második felében végre megtudtuk, mit építenek Demszkyék a Duna-parton. Aki nem látta-hallotta, úgysem hiszi el: cethalnyelvet. Jó nagyot, pirosat, lesz benne sok étterem, bolt, meg minden. Nem akadt, aki megkérdezze a tervezőktől meg a fővárosi döntéshozóktól, hogy tényleg muszáj pont ezt, pont most, pont ott? (Kultúrház, m1, hétfő, 22.45.)