Ítéletszerkesztők

Működött gárda Magyarországon Rákosi rémuralma idején is, igaz, nem sokáig: a hatalom két halálos ítélettel, öt életfogytiglanival és összesen 339 évnyi börtönbüntetéssel torolta meg a gyerekes próbálkozást. Az Antibolsevista Gárda nevű „diverziós és terrorszervezet”, valamint a hozzá kapcsolt többi diákcsoport ügyében kirótt ítéletek a hazai joggyakorlat egyik szégyenfoltja.

Eszméljetek már, tétlenül tűrő és alázatosan engedelmeskedő magyarok! Ne várjatok másra, szabadságunk magunknak kell kivívnunk! A szocialista jövőt nem szovjet imperialisták hozzák közétek!
A tizenöt, ötven, esetleg száz példányban, kézzel vagy írógépen írt röplapokat olyan, főleg nyugat-magyarországi fiatalok gyártották és terjesztették, akik gyermekfejjel élték át a második világháborút és a komisz béke első éveit. Szinte mindegyiknek a családjából hiányzott valaki, nyomorban és – a kiszámíthatatlan közállapotok miatt – rettegésben teltek kamaszéveik. A nácizmus, a fajgyűlölet minden lehetséges formáját elvetették, erre tanították őket a középiskolában, a premontrei gimnáziumban és Pannonhalmán, a szombathelyi Faludiban, a kőszegi katonai reálban is. Azt pedig a saját szemükkel látták, hogy a megszállóktól, a Vörös Hadsereg katonáitól és a velük együttműködő magyarországi vezetőktől semmi jó nem várható. Lélektanilag is érthető, hogy ezekben a „nevetségesen fiatal” fiúkban egyre nőtt a belső elégedetlenség. A tettvágy is. Meg akarták nehezíteni a proletárdiktatúra teljes térhódítását, ki szerették volna űzni szülőföldjükről a megszállókat, legfőképpen pedig ébren akarták tartani a reményt honfitársaikban: az ő nemzedékük majd megváltoztatja az ország sanyarú sorsát.


Voltak olyan tizenévesek, akik már 1945-ben „illegális pártot” alapítottak. A gimnazistákból álló Fehér Kereszt Szövetség tagjai működésük súlypontjának az 1945-ös választások előkészítését tekintették: a kommunisták röpcéduláinak a hátsó oldalára – kézzel – felírták a saját propagandaszövegüket: oroszbérenc, hazaáruló, bosszúálló, vérengző kommunista. Majd amikor látták, hogy a kisgazdák fölényesen megnyerték a választásokat – igen, picit mi is hozzájárultunk ehhez, írta visszaemlékezésében Lengyel Antal –, feloszlatták a Fehér Kereszt Szövetséget.
Voltak, akik fegyvert gyűjtöttek. Ha fegyveres konfliktusra kerül sor, gerillaharcukat legyen mivel elkezdeni – legalábbis a nagyobb fiúk így gondolták. A háború utáni években egyébként is a gyerekek hattól tizennyolc éves korig úgy gyűjtötték az elszórt fegyvereket, lőszereket, mint ma az autogramokat, a sztármatricákat. A Vas megyei tanfelügyelő 1946-ban azzal a kéréssel fordult a Nemzeti Bizottsághoz, hogy rendeljék el a szerteszét heverő lövedékek és fegyverek összeszedését, mert „az Ernuszt Kelemen utcai iskolások a téglagyár környékén robbanólövedékeket gyűjtenek”, és eddig harminchárom gyermek, közöttük hét első elemista sérült meg.


Mások röplapgyártásra és -terjesztésre „szakosodtak”. A munkában részt vállalók olykor nem is ismerték egymást. A laza társulásnak, amely voltaképpen soha nem tömörült szervezetté, az 1929-es születésű Gyimesi Szilárd adta az Antibolsevista Gárda nevet, amelyet aztán sokan átvettek tőle. Azok is, akik a gárdával összefüggésbe hozott személyeket feljelentették, letartóztatták, vallomásaikat, majd pedig az ítéleteiket megszerkesztették (1949. augusztus 12-től, amikor törvényben megállapított büntető jogszabályok nélkül ítélkeztek Magyarországon, a bíró mellett dolgozott az „ítéletszerkesztő” is), és akik 1951-ben április 4-i felajánlásként a negyvenhét fiatalról – a legtöbbjük húsz-huszonegy esztendős – ítélkeztek. „A vádlottak által elkövetett cselekmény társadalmi veszélyessége oly rendkívül nagy, hogy velük szemben a maximális büntetés kiszabása a megfelelő” – ez volt az első- és másodfokú bíróság ítélethozatalának az alapfilozófiája, s ennek megfelelően született végül az Antibolsevista Gárda ügyében két halálbüntetésről, öt életfogytiglani börtönbüntetésről, továbbá összesen háromszázharminckilenc évi szabadságvesztésről szóló végzés. Az elsőrendű vádlottat, a nemcsak „széles körű ellenforradalmi propagandatevékenységben”, de „diverziós és terrorcselekmények végrehajtásában” is bűnösnek talált Gyimesi Szilárdot és a hetedrendű vádlottat, Matók Leót, akinek azon túl, hogy néhány röplapot stilizált és továbbadott, nem tudtak mást felróni, mint „kiemelkedő mérvű elszántságát, mintegy javíthatatlanságát”, 1951. október 13-án – Jónás Béla megbízott tanácsvezető, valamint Gönczi György államügyész jelenlétében – végezték ki. Kirendelt védőik nyolcvan forintot kaptak, az orvosok, akik „jelezték, hogy a szívük megszűnt dobogni”, százhatvankét forintot és nyolcvan fillért. Az ítélet-végrehajtók díja háromszázhatvannégy forint és húsz fillér volt. Négy és félszerese a kirendelt védők és két és félszerese az orvosok pénzének. A hóhér, Bogár János akkor is, később is elismert szakembernek számított, nem véletlenül volt ott még a hatvanas években is az országos jogászbálokon, egyenrangúként mulathatott a híres és hírhedt doctor iurisokkal.
Az Antibolsevista Gárda ügyével nem sokat foglalkozik az utókor. Lehet, hogy el is feledte? Pedig a rendszerváltozás után többen is írtak róla, legelsőként a tizenöt évi szabadságvesztésre ítélt Nyirfás Dezső a Hitelben és Fehérváry István a Börtönvilág Magyarországon, 1945–56 című könyvben. Aztán a napilapok 1991-ben, majd Kövér István tiszteletet parancsoló kutatómunkájában, a Diktatúra Vas megyében, 1945–1956 című 1999-es szombathelyi kiadványban. Voltaképpen Kövér tanulmányának érzelemteli folytatása Széll Kálmánnak a 2007-es Vasi Szemlében olvasható dolgozata is. Mégis a még köztünk levő börtönviselt „gárdisták”, az egykori osztálytársak és a családtagok kivételével szinte mindenki hallgat, noha az ismeretterjesztés szintjén sem volna hiábavaló szélesebb társadalmi körben felidézni azt a világot, amelyben „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésről” beszéltek, ha negyven–ötven ifjú legény – senki sem mérlegelte, hogy naiv gyermek módjára vagy felnőtt ember észjárása szerint – szülőhazájának boldogabb jövőjéről tanakodott. Ahol a nyomozó szervek, az ügyészség és a bíróság is fasisztának bélyegezte azt a korosztályt, amelyik már csak életkoránál fogva sem lehetett volna a Mussolini által bevezetett parancsuralmi, totalitárius diktatúrán és egypártrendszeren alapuló társadalmi rend polgára és híve. Ahol a civil szervezkedést a legsúlyosabban ítélték meg. Súlyosabban a gyilkosságnál is, mert a gyilkos „csak egy ember életét vette el, a szervezkedő viszont az egész népi demokráciát akarta megdönteni”. A jogalkotásban, a joggyakorlat irányításában és a jogalkalmazásban elkövetett jogtalanságokat is hatásosan szemlélteti az az ügymenet, amely a letartóztatottak ellen indított perekben folyt – tökéletes összhangban az ügyészség és a bíróság között. A nagy egyetértést tanúsítja, hogy a bíróság ugyanazon a számon iktatta az ügyet, mint amilyen számot az ügyészség adott a vádiratnak. Az elítéltek közül egyébként senki nem kapta meg a vádiratát, első- és a másodfokú ítéletét sem. Védőügyvédükkel – „természetesen” – nem beszélhettek. Az Alapy Gyula államügyész vádja szerint „háromirányú szervezkedés” harmadik „irányát”, a kapcsolatkeresést és -felvételt nyugati kémszervezetekkel olyan, szovjet mintára bevezetett, az Elnöki Tanács által alkotott, az ország területének elhagyására vonatkozó törvényerejű rendelet alapján büntették, amelyet soha ki sem hirdettek. (Az Elnöki Tanács tizenegy fő jelenlétével és hatfőnyi szótöbbséggel bármilyen törvényerejű rendeletet életbe léptethetett, csak az Országgyűlésnek kellett bemutatnia. Annak a törvényhozói testületnek, amelynek a helyettesítése volt az Elnöki Tanács egyik fő feladata.)
Az „osztályharcos szocialista igazságszolgáltatás” szellemében, gyorsított menetben lefolytatott perek vádlottjait származásukra és osztályhelyzetükre való tekintettel ítélték el: a szegényparaszti származású kórházi ápoló börtönbüntetését leszállították, az értelmiségi családból származó, gimnáziumi érettségivel rendelkezőét súlyosbították. Egyébiránt az elsőfokú bíróság ítélete ellen az államügyész súlyosbításért fellebbezett. Miért? Talán mert csak így tudták teljesíteni az Igazságügyi Minisztérium által az államügyészség számára is előírt havi politikaiper- és politikaiítélet-kvótát. Az Antibolsevista Gárda, a Fehér Kereszt és a hozzájuk csapott pesti egyetemi kabarétársaság, a PILAF, valamint az UTU (Új Társadalom Útja) meg a KEM (Kelet-európai Ellenállási Mozgalom) tagjainak (?) a kegyelmi kérvényéről a Legfelsőbb Bíróság döntött. A legfőbb államügyész helyettese, Borbély János azonban kijelentette, „a kegyelem gyakorlására méltányolást érdemlő körülmény egyáltalán nem forog fenn”. Nem kapott kegyelmet a halálra ítélt hetedrendű vádlott, Matók Leó sem, noha Morgós András ülnök kegyelemre méltónak tartotta, mert „cselekményei viszonylag kisebb jelentőségűek, mint a társaié”. A huszonhárom éves fiatalembert, a kőszegi katonaiskola egykori növendékét tehát 4:1 arányban nem ajánlották kegyelemre. Matók Leó a bírósági tárgyaláson, ahol a hallgatóság számára fenntartott helyen a szombathelyi ÁVH vezetője, Kucsera őrnagy és tiszttársa ült, mind a rendőrségi, mind az államügyész előtt tett vallomását visszavonta. A másodrendű vádlottnak, Alföldi Lászlónak a Nemzetőrben közreadott leírása szerint Matók Leó elmondta, hogy az Államvédelmi Hatóság kínzással, veréssel csikarta ki tőle „bűnei” beismerését. „Erre Gönczi felugrott: Ez a fasiszta megrágalmazza a nyomozó hatóságot, halálbüntetést kér.” És a fiúnak meg kellett halnia.


Ötvenhat év után sem világos a nagy per valamennyi fejezete. Nem tudni, ki buktatta le az Antibolsevista Gárdát és azokat, akik csak egyszer is találkoztak a tagjaival. Kinek a lelkén száradnak Gyöngyösi Imrének, a később világszerte ismert filmrendezőnek vagy a költő Tóth Bálintnak a börtönévei? Hát a rabságának második évében meghalt Muzsnai László végzete? Rózsa, a „hivatásos” embercsempész jelenthette fel őket, a tégla, akinek szolgálatait páran igénybe akarták venni nem sokkal a letartóztatásuk előtt? Vagy Kollár nevű társuk, aki a győri fogda vaskapuját a kacsaorrú főhadnaggyal, vallatójukkal összebilincselt „gárdisták” előtt kinyitotta? Kollár – Lengyel Antal visszaemlékezéseiben ezt olvashatjuk – állítólag a franciáknak dolgozott, és hogy folytathassa, amibe belekezdett, feladta az Antibolsevista Gárdát. Egy év múlva aztán ő is halott volt… Az viszont tudomásukra jutott a perbe fogott fiataloknak, hogy pár hónappal a letartóztatásuk előtt, 1950 nyarán Budapesten lefényképezte az ÁVH a villamoson röplapokat osztogató „gárdistákat”. De alighanem az sem fog már kiderülni, miért voltak annyira fontosak ezek a lelkes gyerekemberek Péter Gábor számára, hogy egyiküket személyesen fenyegette meg Jászai Mari téri, könyvekkel zsúfolt irodájában: „Ha jól tudom, eddig egy ujjal sem nyúltunk önhöz. De ha nem lesz őszinte, és nem beszél, akkor van nekünk drasztikusabb módszerünk is…”
És ami még ennél is sokkal, de sokkal fájdalmasabb: nem tudni, hogy a két halálra ítélt fiúnak, Gyimesi Szilárdnak és Matók Leónak hol vannak a földi maradványai. A Matók fiút húsz éven át, 1971-ben bekövetkezett haláláig hazavárta az édesanyja. Nem ismerte szegény az enyhülés évében, 1954-ben hozott minisztertanácsi határozatot, amely bizalmas záradékkal kiegészítve, a Minisztertanács elnökének, Nagy Imrének az aláírásával megerősítve arról rendelkezett, hogy „a halálra ítélt és kivégzett személy és a hosszabb szabadságvesztésre ítélt személy holtteste nem adható ki”.