Itt az Ági!

Vasárnap kora délután a napszaknak megfelelő a csúcsforgalom a soltvadkerti Korona Cukrászdánál, az ország egyik legjobb fagylaltozójánál. A zaj aztán egy csapásra elül, csak egy „Itt az Ági!” kiáltás hasít a levegőbe. És valóban, az úttest túloldalán farmerban, zöld felsőben, már-már mentegetőző mosollyal az arcán és húgával az oldalán megjelenik Szávay Ágnes, a női tenisz-világranglista huszadik helyezettje. Az első csodálkozás elmúltával máris visszatér az élet a normális kerékvágásba, senki nem lép hozzá autogramért. Miért tenné bárki is, amikor egy-két éve még mindenki nap mint nap láthatta, legfeljebb nem vette észre? Ági rendel, fizet, fogja a nejlonszatyrát, és már megy is. Mint a többiek. Hisz ez a természetes közege.
Még ez. Mint lehetett hajdan Venus Williamsnek a kaliforniai Lynwood, Sarapovának a szibériai Nyagan, Heninnek Ličge. De vajon meddig? Meddig állhat be a fagyira várakozó sorba a kísérő nélküli világsztár a helyi műanyagos mögé? A kérdésre nem ismerhetjük a választ. Hiszen ha elfogadjuk a világsztár ismérvének, hogy láttára egy külföldi nagyvárosban is megbénul a forgalom, és összecsődülnek az emberek, akkor nekünk bizony Albert Flórián óta nincsenek világsztárjaink. Az itthon joggal agyonimádott Kásás Tamás, Görbicz Anita vagy Kovács Kati sem az.
Szávay Ági az lehet. Talán Talmácsi Gábor is. És akkor mindketten megfelelhetnek a világsztár másik fő jellemzőjének is. Annak, amit a sógorom úgy fogalmazott meg: Soltvadkert máris rengeteget köszönhet Szávaynak, mert éveken át a borhamisítók városaként tartották számon, az utóbbi időben azonban a sportsikerek városa lett. Pedig a kiskunsági település hétezer lakója ugyanazt az életet éli, erényeik és fogyatékosságaik is változatlanok; csakhogy hírüket előbb tönkretette pár tucat gonosztevő, majd helyreállította egyetlen sportoló.
A jelenség nemzetközi szinten is létezik, azzal a különbséggel, hogy Szávay Ágnes ott már nem soltvadkerti, hanem magyar. A teniszrajongók vele azonosítják Magyarországot. Mint a futball megszállottjai hajdan Puskással, Bozsikkal, később Alberttel, Farkassal, történetesen Rákosi vagy Kádár helyett. A párhuzamot ne vigyük végig, mert valamelyest azért – szerencsére – sántítana, különben sem aktuálpolitikai cikk íródik.
Csupán rögzítjük, hogy végre van egy Szávaynk. Aki az internetes naplójába írt bejegyzések tanúsága alapján ráadásul tényleg Puskást, Albertet, a hajdani magyar sportideált idézi: első számú ösztönzője, hogy szeretne örömet szerezni az embereknek. Nyer nekik egy szettet, egy meccset, egy tornát, beáll közéjük a sorba, saját sikerével az ő hírüket is messzire viszi.
Közülük, közülünk vétetett. És ez akkor is így lesz, ha már nem sétálhat el kettesben a húgával a soltvadkerti Korona Cukrászdába egy fagyiért.