Gyermekkoromat tanyán töltöttem. Szüleim ötven holdat béreltek, amit a család művelt meg. A tizenegy gyermek közül én voltam a legkisebb fiú, így nekem a könnyebb munka jutott, az állatok legeltetése. A bátyáim szántottak, vetettek, apám 1941-ben bekövetkezett halála után ők tartották fenn a családot. Öt-hat évesen kanász voltam, azután gulyás. Anyám kibérelte a vasúti árok egy részét, ott kellett legeltetni a teheneket, és ha jött a vonat, nem engedni, hogy elémenjenek. Télen-nyáron kihajtottam hajnalban, mikor elment a félnyolcas vonat, akkor haza, felkaptam egy szelet kenyeret, és futottam az iskolába. 1949–50 körül elkezdődtek a beszolgáltatások, Gábor bátyám emiatt birkákat vett, így lettem juhász. Egyetemista koromig az is maradtam. Mivel a birkának terület kell, sokat költöztünk, laktunk a Szabó-tanyán, Városföldön, végül Kerekegyháza mellé, Alsópusztára kerültünk, mert a bátyám nem akart belépni a téeszbe, és arrafelé még nem kezdődött meg a szervezés. Itt végeztem a nyolcadik osztályt. Klebelsberg-féle iskola volt osztatlan osztályokkal. A felsősöket Deli József, az alsósokat a felesége tanította. Deli József mondta anyámnak, okos ez a gyerek, legyen belőle tanító. Jobb, mint ha egész életében a birkákra vigyázna. El is vitt Kerekegyházára a központi iskolába, de a felvételin hamisan énekelhettem, és úgy ítélték meg, hogy nem vagyok való tanítónak.
– Kaptak hasonló esélyt a testvérei is?
– Én voltam az egyetlen. Anyám azt akarta, hogy legalább a legkisebb fia tanuljon, ezért amikor a kecskeméti piacon, amely a piarista rendház államosított kertjében volt, meghallotta, hogy a papok felvesznek parasztgyerekeket is, megfogta a kezemet, és bevitt az igazgatóhoz. Így lettem piarista diák. Másfél évig biciklivel jártam be tizenöt kilométerről, a második év közepén felvettek diákotthonba. 1954–55 körül a család úgy döntött, felhagy a gazdálkodással. Ballószögben vettek egy kis házat. Negyedik gimnáziumba innen jártam be vonattal, és 1957-ben leérettségiztem.
– Idilli képnek is festhetnénk a birkák mellett heverésző kis juhászt. Mi vagy ki ébresztette fel a tanyasi kisgyermekben a tudásvágyat?
– Édesanyám, bár csak két osztályt végzett, nagyon szeretett felolvasni, szépen olvasott. Apai nagyanyánk rengeteg jobbnál jobb mesét tudott. Deli József, a tanítóm szépen tudott beszélni a tudományosságról és arról, hogy ezt a könyvekből lehet megtanulni. Elhatároztam, én is szerzek egy tudományos könyvet. Bebicikliztem Kerekegyházára, és mondtam a vegyesboltosnak, mit szeretnék. És másnapra hozott egy Kelemen-féle kis sárga, kemény kötésű német–magyar szótárt. Én pedig a birkák mellett hangosan tanultam az idegen szavakat. Nehezen ment, az első nap csak egy oldalt tudtam megtanulni. Ezzel a tudással léptem be a piaristákhoz. Az iskolában főként jó polgári és arisztokrata családból származó gyerekek voltak, akiket nem vettek fel más gimnáziumba, és hozzá a legkiválóbb tanárok, hiszen a rend iskoláinak többségét bezárták, s a sok remek tudós tanárember ide menekült. Elkezdtem az orosz nyelvet, és bár a tanyasi iskolában nem tanultuk, már félévkor a legjobbak között voltam az osztályban. A latin is kötelező volt. Révai József, a nyugdíjas piarista, aki korábban Szegeden létrehozta a talpascserkészetet, németre tanított. Fizetségül minden órára egy verset kellett megtanulnom. Egyre hosszabbakat. Így hamar jól megtanultam németül. Tanultam ógörögöt, Hardi tanár úrtól pedig angolt és franciát. Nyáron a birkák mellett angol és francia könyveket olvastam, szótároztam. S később Jelenits István közreműködésével mindehhez még hozzávettem az olaszt. Négy év alatt öt nyelvet tanultam a gimnáziumban, és nem lett tőle semmi bajom…
– A mai szülők irigykedve hallgathatják, hiszen nekik az is egy vagyonba kerül, hogy gyermeküket egyetlen idegen nyelvre jól megtanítsák. Ön pedig utazgatás, drága különórák nélkül jutott el idáig.
– Szent Ágoston azt mondja: a tanár dolga az, hogy a gyermek lelkében felpiszkálja a zsenialitást. Az igazi nyelvtanulás magányos munka. Le kell ülni a könyv mellé, meg kell érteni a nehéz szövegeket, ehhez el kell mélyedni a nyelvtanban, ki kell írni és meg is kell tanulni az ismeretlen szavakat. A mai nyelvoktatás fecsegni tanít, de komoly szövegeket, szépirodalmat nem értenek a gyerekek. Elvei szerint az idegen nyelvet azzal a metódussal kell tanítani, mint az anyanyelvet, pedig ez badarság. Az ember az anyanyelvével mindennap találkozik, az idegen nyelvvel meg kétszer, háromszor egy héten. Memória és logika, ez a kulcsszó.
– Már a gimnáziumban egyértelmű volt, hogy tudós-tanár ember lesz?
– Egyre jobban tetszettek a piaristák, elhatároztam tehát, hogy belépek a rendbe, így novícius lettem. Három évig teológiát tanultam, majd felvettek orosz–latin szakra az ELTE bölcsészkarán. Egyre többet gyötrődtem, egyre nehezebben tudtam elképzelni a szerzetesi életemet. Négy év után jöttem rá, hogy nem erre születtem. Békében váltam el a piaristáktól. Új élet kezdődött, hiszen el kellett tartanom magamat, és hamarosan meg is nősültem. Az ószláv szemináriumokon mellettem ült egy okos, szellemes leány. Az egyetemi évek alatt két, azt követően még két gyermekünk született. Már diákként tanítani kezdtem tehát, magánnyelvórákat adtam, és a Gyáli úti középiskolában voltam óraadó tanár. Az igazgatónő szeretett, ígérte, hogy beajánl a Zrínyi Miklós Katonai Főiskolára. Nem sokkal később dühösen támadt nekem, milyen kínos helyzetbe hoztam azzal, hogy elhallgattam előtte az egyházi múltamat. Hasonlóképp jártam egy befolyásos budai családdal is, ahol oroszból korrepetáltam a gyereket. A családfő ajánlkozott, hogy állást szerez egy könnyűipari szakközépiskolában, de ott is lekádereztek. Ő is dühös volt rám, hogy blamálta magát miattam. Látható volt, hogy munkahelyet egykönnyen nem tudok szerezni. A feleségemnek is csak ígérete volt a nyelvtudományi intézetből. Ebben a helyzetben került elénk egy hirdetés, hogy a Tankönyvkiadó idegennyelv-tudással és pedagógiai gyakorlattal rendelkező szerkesztőt keres. Horváth Miklós főszerkesztő elé kerültem, akinek elmondtam, hogy a piaristáknál végeztem. Amire azt felelte, ő a pécsi jezsuitáknál. Vizsgáztatott a nyelvtudásomból és felvett. Így lettem előbb kiadói szerkesztőgyakornok, majd felelős szerkesztő. Nagyon szerettem. Másfél évig mindennap bejártam, azután már csak hetente háromszor.
– Jutott tehát már ideje a tudományra is?
– A szerkesztői munka is igényel elmélyülést. Ám amikor kiderült, hogy a szerkesztőknek el kell végezniük a marxista esti egyetemet, jelentkeztem aspirantúrára. Így hivatkozhattam arra, hogy nincs időm a marxista tanokra. Az ószlávot nagyon szerettem, görögül és latinul is tudtam, így összehasonlító szláv nyelvész lehettem volna. Benn is akartak tartani az orosz tanszéken, de a múltam miatt nem lehetett. Az egyetemi doktori dolgozatomat egy évvel a diploma megszerzése után szlavisztikából védtem meg, Hadrovics Lászó professzor elnökletével. De abban az évben éppen nem hirdettek szlavisztikából felvételit, így klasszika-filológiára jelentkeztem. A kandidátusi dolgozatomat már Martialis költészetéből írtam, és ebben nagy segítségemre volt, hogy 1971-ben, még mint az olasz könyvek szerkesztője, kijutottam egy hónapra Rómába. Könyvtárba járhattam, minden itthon hiányzó szakirodalmat kézbe vehettem.
– Tudományos módszertant kitől tanult?
– A legfontosabb az érdeklődés, és nekem ennek kielégítésére rendelkezésemre állt a piaristáknál a Kalazantinum könyvtára. De hatottak a példák is, jók és rosszak egyaránt. Az egyetemen a nagy tudású, ám igen elfoglalt Trencsényi-Waldapfel Imre professzor mindig egy halom könyvvel érkezett az előadásaira, és mert nem volt ideje készülni, ide-oda csapongott, de Terentiusnál tovább az anyagban soha nem jutott. Gyakori ma is, hogy a tanár kiragad egy korszakot – általában azt, amelyikkel maga is foglalkozik –, és azt sulykolja a diákoknak. Elhatároztam, hogy ezt a hibát én elkerülöm. Hosszú éveken át tartottam a latin tanszéken előadásokat a római irodalomról, de mindig eljutottam az elejétől a végéig. Ennek eredménye, hogy megírtam négy kötetben a római irodalom teljes történetét, fejlődésrajzát. Előttem ezt senki nem tudta elvégezni. Ennek talán az is oka volt, hogy korábban a római irodalom kutatásának színvonala ezt nem tette lehetővé. Az én időmre viszont kiváló tanulmányok születtek a legtöbb római alkotóról magyar nyelven is. Egyszóval megérett az idő egy rendszeres római irodalomtörténet megírására.
– Végül semmiféle politikai hatalom nem tudta megakadályozni, hogy egyetemi oktató legyen.
– Fájó szívvel hat év után, 1973-ban búcsúztam el a Tankönyvkiadótól, mert ifjabb Horváth János, az ELTE latin tanszékének akkori vezetője hívott tanítani. Végigjártam a ranglétrát, előbb adjunktus lettem, majd docens, 1989-ben védtem meg a nagydoktori dolgozatomat, és 1991-től tizenkét éven át vezettem a tanszéket. A tanítás mellett könyveket, tanulmányokat írtam, nemzetközi konferenciákon rendszeresen tartottam előadásokat, hosszú távú együttműködéseket hoztam létre az ELTE latin tanszéke és külföldi egyetemek klasszika-filológia tanszékei és doktoriskolái között. Lefordítottam Arisztotelész Retorikáját, valamint Cornificius C. Herenniusnak ajánlott retorikáját, amely a Krisztus előtti első századból való. Sok más fordításom és munkám mellett e kettő azért érdekes, mert ezekből összegeződtek bennem azok a stíluselmélettel kapcsolatos problémák, amelyeket végül a nagydoktori dolgozatomban foglaltam össze Arisztotelésztől Szent Ágostonig. E munkáim mindegyike könyv alakban is megjelent, fontosnak tartom ugyanis, hogy egy tudományos munka hozzáférhető, így továbbvivő legyen.
– Melyik az erősebb önben: a tudós, a tanár vagy a fordító?
– Nyelvésznek és klasszika-filológusnak vallom magamat, méghozzá szöveg- és emberközpontú nyelvésznek, akit elsősorban a nyelvi jelek funkciója, a szövegek jelentése érdekel, másodsorban a szövegekben tükröződő nyelvi változások. Olyan szövegeket vizsgálok, amelyekben a jelentés halmozottan, különböző síkokon jelentkezik: tehát a retorikai szövegeket, a költészetet és a szépprózát. Ezekben a szövegekben fontos a tartalom mellett a forma is, hiszen ezek a műfajok a legmagasabb fokú művészi megoldásokat követelik meg. Ki kell deríteni azt is, milyen stíluselméleti alapokon hozták létre ezeket a szövegeket. A kérdés azért is fontos, mert a modern nyelv- és irodalomtudomány nagyjai is az antik retorika alapján újítottak, tehát a modern nyelvészeti, irodalomelméleti irányzatok retorikai, dialektikai és logikai indíttatásúak.
– Azt tartják a kollégái, annyira bedolgozta magát az ókori világba, hogy már nem is magyar, hanem római módra jár az agya. Miként éli meg, hogy nemhogy a klasszikusműveltség-eszmény, de a tudás is kimegy lassan a divatból?
– A mai pedagógia a pszichológia befolyása alatt áll, s ez a felfogás megjelent már az egyetemeken is. A pszichológia azt mondja, ne tanuljon a gyerek tudatosan, ne magoljon szavakat, grammatikát, mert árt neki. Terjed a szélsőségesen játékos tanítási módszer, ennek eredményeként a gyerekek képtelenek bármit is könyv nélkül megtanulni, mert tehernek érzik. Ez a módszer árt az idegen, de legfőképpen a klasszikus nyelvek tanításának. A leülés, a gondolkodás munka, amire nincs türelem, pedig valamiben elmélyülni, valamit megtanulni enélkül nem lehet. A régi szövegeknek más a gondolatmenetük, mint a maiaknak, ezért megesik, hogy az ember egy mondat minden szavát érti, csak épp magát a mondatot nem. Hogy megértse, szorgalomra van szüksége. A fogyasztói társadalom azonban ellene hat ezeknek a törekvéseknek, arra ösztönöz, hogy az ember munka nélkül bontakoztassa ki magát, a tudománytól pedig elterelik a népet. Ennek következménye, hogy egyre kevesebben jelentkeznek a klasszikus szakokra is, és itthon még nem is olyan rossz a helyzet, mint külföldön. Az egyetemi képzés fellazult, divatja van a fecsegős szakoknak. Klasszika-filológiára ma mindenféle nyelvismeret nélkül is vesznek fel hallgatókat.
– Szomorú látlelet.
– Nem szabad ezt tragédiaként felfogni. Mindig voltak az emberiség kultúrtörténetében hullámvölgyek, ám egy idő után kiderült, hogy mégiscsak a klasszikus irodalom adja a normát, tanítja meg, mi kell ahhoz, hogy megálljuk a helyünket az élet sűrűjében. A hét szabad művészet határozza meg a nevelés eszméjét. Ezért a hullámvölgyek után ismét előveszik Arisztotelészt, Platónt, Cicerót, a nagy görögöket és latinokat, ezek teszik helyre az oktatást az európai kultúrában. Az antik humanista kultúra missziója, hogy mindenkor megtermékenyítse, normális mederbe terelje az oktatást és a kutatást. Ezért a klasszika-filológus nyugodtan studírozza az antik szerzőket, amelyek lehet, ma nem kellenek, de jön megint egy kor, amikor vége szakad a locsogásnak, és az emberek elkezdenek dolgozni. Ma már annyi ismeretet sem tanítanak meg a gyermekeknek, amennyi a gondolkodáshoz szükséges lenne. Ehhez járul még a nyelvi eszközök hiánya, pedig a kombináláshoz, az új felfedezésekhez és ezek közvetítéséhez mindez nélkülözhetetlen. Magyarországon a második világháborúig a görög és a latin ismerete része volt az alapműveltségnek. Tizennégy Nobel-díjas tudóst adtunk a világnak, mindegyikük abban az oktatási rendszerben nevelődött. Akkor még tudták, hogy a gondolkodáshoz anyag és eszköz kell, maga a gondolkodás mint cél egymagában kevés.
taktaharkányi önkormányzat
Újabb település köti feltételekhez az ingatlanvásárlást
