Jogosítvány

A XX. század politikai fogalmainak zűrzavara, bizonyos szóhasználat tudatos vagy véletlenszerű félremagyarázása sokszor olyan helyzetek kialakulásához vezetett, hogy nemzetek sokasága került negatív megvilágításba. Emiatt a „civilizált világ” lemondott arról, hogy egyenrangú félnek, a „normális világ” részének tekintse a retorika áldozatait. A XX. század utolsó évtizedében – talán mi, magyarok is emlékszünk rá – ilyen negatív megvilágításban kezdték alkalmazni a „balkáni”, „a balkáni viszonyok” kifejezést, valamint a „balkanizáció” szófordulatot, amelynek a konkrét jelentését rossznak érezte a közvélemény. Talán e világjelenség hatására jelent meg a kiváló bolgár származású történésznő könyve (Maria Todorova: Imagining the Balkans [Elképzelni a Balkánt]. New York, 1997), amely tételesen igyekezett eloszlatni ezt az előítéletet, és többek között rámutatott arra, hogy a balkáni világnak tulajdonított negatív jelenségek – mint például az atrocitások sorozata – a történelem során ugyanúgy előfordultak a világ fejlettebb régióiban is. Todorova munkája hozzájárult ahhoz, hogy vitára késztesse e szakterületek tudósait. Az említett könyvhöz hasonlóan óriási jelentőségű volt egy 20 évvel korábban íródott mű, a közelmúltban elhunyt Edward W. Said Orientalizmus című munkája, amely a Keletről alkotott előítéleteket igyekezett szétoszlatni.
Mind a Kárpát-medence magyar publicisztikáiban, mind a politikai diskurzusok szótárában hasonló jelenség kialakulására figyelhettünk fel az utóbbi években, a „szerb Trianon” kifejezés elterjedésére, amely a szerb állam, illetve azon államalakulat megcsonkulásának fogalmaként vált ismertté, amelyben a szerbek uralkodó szerepet töltöttek be. Az effajta fogalomhasználattal egyesek arra kívánnak utalni, hogy Szerbia hasonlóan végezte, mint a magyar állam az első világháborút követően, azaz elveszítette területeinek nagy részét, így nemzeti közösségének nagy csoportjai kerültek kisebbségbe, más országok jogfennhatósága alá. Ez a párhuzam valóban rejt magában olyan elemeket, amelyek mindkét nép tragédiájában fellelhetők, de túl általánosnak tűnik – sokkal több tényező fedezhető fel e „párhuzamosításban”, amely nem egyeztethető össze. A kérdés tisztázásához feltehetően a balkáni folyamatok lezárulása segítene hozzá.
Kétségtelenül egyszerűbb a két nemzet fizikai (emberi, területi és tárgyi) veszteségeinek összehasonlítása, amelyek egyrészt magukban foglalják azokat a tényszerű adatokat, amelyekkel nem érdemes különösebben vitába bocsátkozni – bár itt sem feledkezhetünk meg azokról a körülményekről, amelyek megelőzték a mindkét nép által sorscsapásként elkönyvelt folyamatok kialakulását. Ugyanakkor kutatói szemmel legalább annyira izgalmasnak tűnik megvizsgálni azokat a társadalmi és politikai jelenségeket, amelyekre nagy kihatással voltak – vannak – e nemzeti katasztrófák.
A két eset összehasonlítása azért is tetszhet erőltetettnek, mert míg a magyar tragédia közvetlen következményei ismertek már, és a közvetett kihatások máig befolyásolják a magyar közéletet, addig szerb oldalon még az úgynevezett első stádium sem fejeződött be, azaz „de jure” az állam szétesésének folyamata sem záródott még le. Márpedig a területi veszteségeket véglegesítő „szerb trianoni békeszerződés” hiánya nélkül nagyon nehéz pontos párhuzamot vonni. Nem beszélve a szerb változások közvetett kihatásairól, amelyeknek még csak a kezdetei láthatók, de valószínűleg – hasonlóan a magyar helyzethez – évtizedekig befolyásolni fogják a szerb közéletet. A magyar állam és új szomszédjai 1920. június 4-én új politikai környezetbe kerültek, azaz hét évig tartott (1914–1920) az állam megcsonkulása Trianonnal bezárólag, Szerbia szétesésének agóniája pedig immáron több mint másfél évtizede tart, és még nem zárult le teljességében – annak ellenére, hogy a nagyhatalmak napjainkban minden tőlük telhetőt megtesznek ennek érdekében. A volt jugoszláv térség politikai környezetének végső kialakulására nyilvánvalóan csak akkor kerülhet sor, ha Szerbia és Koszovó között megszületik a szerződéses egyezmény, amelyet mindkét fél elfogad – legalábbis papíron.
A „szerb Trianon” akkor sem fedi a valóságot, ha a szerb és a magyar népesség új államkeretek közé került tagjainak államjogi helyzetét vizsgáljuk. Tény, hogy nagy lélekszámú szerb közösségek rekedtek az anyaország határain kívül – hasonlóan a magyar esethez –, de csak ennyi a hasonlóság, és nem több, ugyanis azok államjogi helyzete a Szerbiával szomszédos országokban nem azonos a magyar kisebbségekével – sem a Trianon utáni, sem a mai körülményeket nézve. Míg a szerbek Horvátországban klasszikus kisebbségi státusszal rendelkeznek, annak minden előnyével és hátrányával, addig Bosznia-Hercegovinában – a bosnyák és a horvát nemzeti közösséggel együtt – államalkotó nemzetnek számítanak (a magyar kisebbségi közösségek egyik szomszédos államalakulatban sem rendelkeznek ilyen státusszal) külön területi entitással (Boszniai Szerb Köztársaság), saját törvényhozói, bírói és törvény-végrehajtói jogosítványokkal felhatalmazva.
Mindezek mellett a Magyar Királyság területén élő és a trianoni döntés következtében elcsatolt, zömében magyarok lakta területek eredetileg a magyar államalakulat szerves részei voltak, ugyanakkor a szerbség már a titói Jugoszláviában sem egy köztársaságba tömörült, hanem nagy számban volt jelen Jugoszlávia többi köztársaságában is, azaz nagy hányaduk már akkor sem kötődött államjogilag szervesen Szerbiához, mint ahogyan annak előtte sem, rövid középkori időszaktól eltekintve. Nem beszélve arról, hogy a magyarság egy államba tömörítése már sokkal korábban megtörtént, lényegében a magyar államalapítással, és ezen államalakulat széthullásának következménye lett a magyar Trianon, míg – ezzel ellentétben – a szerbségnek nem sikerült létrehoznia azt a Szerbiát, amely magában foglalta volna az összes szerb közösséget, többek között a boszniai és horvátországi tömböket. Így nem is beszélhetünk olyan szétbomlási folyamatról, mint a magyarság esetében, hanem inkább sikertelen (nemzetegyesítési) kísérletről, amely abból a szerb alaptézisből indult ki, hogy az egyenrangú köztársaságok alkotta titói Jugoszláviában a szerbség érdeke nem volt megfelelően reprezentálva, és ennek korrekcióját csakis a Jugoszláviát alkotó többi köztársaság, illetve nemzet és nemzetiség rovására lehetett volna elérni.
A területek, nemzetrészek elvesztését mindegyik állam másképpen igyekszik feldolgozni, illetve más-más módszerekkel válaszol nemzetfejlődése kihívásaira. A magyarországi folyamat főbb állomásai ismeretesek, kezdve az első világháborút követő revíziós eszmétől a kedvezménytörvényen keresztül egészen a kettős állampolgárság gondolatáig. Szerbia társadalma, politikai elitje hasonló kihívások elé néz. Hogy végül a szerb közgondolkodásban, illetve a politikai eliten belül melyik lehetőség válik meghatározóvá, arról még korai előrejelzésekbe bocsátkozni.
Ugyanakkor egy dologban biztosan eltér a két politikai elit nemzetfelfogása, mégpedig a kisebbségi léthez való viszonyulásukban. Míg a magyar politikai elit egy része továbbra is a kisebbségben élő magyarság szállásterületein való megmaradását és ottani boldogulását helyezi előtérbe (lásd például a kettős állampolgárság gondolatát), tehát elfogadja a nemzet egyes részeinek kisebbségi létét, addig Szerbiában mindvégig „az egy állam, egy nemzet” gondolata alapján kezelik ezt a kihívást. Szerbia modern kori történelme arról a hozzáállásról tanúskodik – ellentétben a magyar felfogással –, hogy a szerb nép jövője csakis Szerbia határain belül képzelhető el. Így van ez manapság is, hiszen a szerb állam finanszírozza a szerb menekültek letelepítését a mai Vajdaságban, ugyanakkor a Szerbián kívüli területekre való visszatérésüknek esetleges elősegítése folyamatosan háttérbe szorul.
Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a „szerb Trianon” kifejezés eddig inkább csak a magyar médiatérben vált használatossá, szerb oldalon egyes civil szervezetek képviselőin kívül nem terjedt el, különösen nem a szerb politikában. Érdekesnek tűnik, hogy a magyar közvélemény egy része milyen könnyen befogadta ezt a fogalmat. Valószínű, hogy történelmi veszteségeinkhez is igyekszünk sorstársakat találni. Mindenesetre sajátosnak számít ez a jelenség, különösen abból a szemszögből, hogy a közvélemény manapság bizonyos együttérzéssel szemléli a szerb tragédiát. Nagy kérdés, hogy ebben saját történelmi drámánkat látjuk-e visszaköszönni, vagy esetleg valami másról van szó.