Kalucsnihúzó

Nyakamban kendő és törülköző, fülem körül olló csattog, ülök a borbélynál. A szomszédos székben hórihorgas srác, olyan piszkafa, hogy oldalról szinte nem is, csak szemből, a tükörben látszik. Azt hinném, tizenhét sincs, de munkáról hadovál. Hogy mennyit keres, azt fejtegeti a nála húszassal idősebb fodrásznőnek. Hogy neki háromszáz- vagy hatszázmillió kevés lenne. „Mennyi lenne elég?” – kérdi a nő, kezében fésű, az olló mint hangjavesztett fülemüle röpdes a srác feje körül. „Ötmilliárd – feleli. – Az mindenre elég lenne.” „Mi mindenre, te szöcske?” – támad fel bennem az imádkozó sáska, aztán elszégyellem magam, magamban magamra támadok. „Te meg mit röfögsz? Csak mert már arra sem emlékszel, hogy te mennyit akartál!” Hát nem. De biztos nem ennyit. „Többet?” Hagyj békén! „Lecsapott rád a poloskaszagú irigység? Megvénültél?” Hagyjuk már ezt a vénasszonyos hangot! „És még képmutató is vagy, mert előbb lótetűt akartál írni, aztán mégis szöcske lett belőle.” Úgy éreztem, a lótetű durva. „Rád vet rossz fényt, ha leírod?” Na jó, tényleg lótetűre gondoltam. És nem mertem leírni. De nem tagadom le. Bevallom. És ezzel túl is vagyok rajta. Most pedig hagyj békén! Különben is, így megy ez. Időnként megváltozik bennünk valami. Néha tudni, mitől, máskor nem. Sokszor észre sem vesszük, hogy egy idegen arc, idegen szempár bámul vissza a tükörből. Ha meg észrevesszük, akkor sem tudjuk, hogy az átalakulás lassan történt vagy hirtelen. Nem lehet pontosan tudni, mikor, de egyszer csak itt vagyunk, egy idegen a neonfényes tükörben. Egyáltalán nem olyan, mint ezek a szép férfiak itt körben a fényképeken. És mert ép ésszel nem hihetjük, hogy mi alakítjuk a világot, az marad, hogy feltehetően a világ alakít minket. Jó esetben önmagunk alakítgatásában magunk is részt veszünk. És az a baj, hogy még azt sem merném állítani, hogy bölcsebbek leszünk. Tessék, én például görény lettem. „Ne légy ilyen szigorú magadhoz! Lehet, hogy mindig, mindenkivel úgy volt, és úgy is lesz, hogy a korral nem a bölcsesség nő, hanem a hülyeség fogy. Vagy nő. Ez már alkati kérdés.” „Ötmilliárd?! – verdesnek, csivitelnek riadtan a fejünk körül az ollók. – Az nagyon sok pénz! Mit csinálnál annyival?!” – hüledezik a fodrásznő. „Elosztanám, mint az az ausztrál pasi, aki megütötte tavaly az évszázad nyereményét. Adott a rokonoknak, a barátoknak, a falunak, a kórháznak, az állatkertnek, az árvaháznak, a halászoknak, az apácáknak, az iskolának, a tengerbiológiai intézetnek, a növényrezervátumnak, a Kék Hold panzió három öreglányának, a könyvtárnak, a Tasmán Alapítványnak, a sérült Weddel-fókákat ápoló mentőállomásnak. Ő meg ugyanabban a tengerparti, kopott kéróban lakik, még egy tévét sem vásárolt magának. Ötmilliárd elég lenne. Szűkösen ugyan, de elég lenne. Ki van számolva.”
Leszurkolom a pénzt, kilépek a nyikorgó ajtón. A benzinkútnál álló vörös és sárga tartálykocsin olajos napfény ragyog. Kurt Cobain jut az eszembe. Seaside suicide. Szerette a szójátékokat? Láttam róla egy rövid filmet: nyugodtan, mosolyogva beszélt a frissen szerzett gazdagságról. A Nirvana akkor már óriási biznisz volt. A korábbi időkre emlékezett. A szegénységre. „Bemegyek egy üzletbe – mondta –, elköltök ezer dollárt, és nem vagyok boldog. Ezelőtt szerettem a turkálókat, ahol sosem tudtam pontosan, mit keresek. És ha túrtam valami jót, annak kurvára örültem.” Nevermind!
A gyógyszertár előtt majdnem átzuhanok a megtorpanó kutyán. Egyszerre csóválja biztatóan és megbocsátóan a farkát. Á, régi ismerős! Nem. Több. Sokkal több. Nagyobbik lányom édesanyja. Osztálytalálkozó lesz, újságolja. És állítólag nem találnak téged az iwiwen, mondja. Nem is – vigyorgok elégedetten –, mert töröltem magam. Kizárólag bosszúságot okozott. Rendet vágott a személyes mitológiám alakjai közt. Pontosabban kinyírták magukat. Még pontosabban kinyírták belőlem magukat. Például a Zita, aki három évvel idősebb volt nálam – jé, ez azóta sem változott, pedig mennyi idő telt el! –, akit királynőnek láttam kilencéves koromban. Egyszer csak bejelentkezett, lezuhant a kozmoszból, aláhullott a mennyekből. „Szia, Gyuri, Te vagy az!?” Nem. Nem én vagyok. Vagyis igen, éppen hogy én én vagyok, nem az, aki voltam én. „Szia! Ha Te vagy Te, akkor válaszolj, mert én a Zita vagyok.” Lezúgott az égből, mint a szívbajos fregattmadár. Koronátlan királynő, hermelinprémű palást helyett papucsban és pongyolában. Szárnyaszegett angyal. Álljon meg a menet! Nem az a baj, hogy öregszünk. (Hát mi a szar?) Az sem baj, hogy nem mindegyikünk élete olyan, mint Teréz anyáé, Buddháé, Madonnáé, Indiana Jonesé vagy Győzikéé. Az a baj, hogy a hálózatban, ebben az elektronikus méhkaptárban, ebben a virtuális termeszuniverzumban nincs semmi méltóság. Nem arról van szó, hogy harsonaszót, üdvrivalgást, piros szőnyeget, pezsgődurrogást várnék. (Különben de! De mennyire! Díszsortüzeteket, harangzúgást, zászlóropogást! Hiszen harmincöt éve nem találkoztunk! Nem láttuk egymást, nem is hallottunk a másikról! Legalább egy ölelés, puszi, csók, csésze kávé, szivar, két liter vörösbor! Heveny szeretkezés a garniszállóban! Vagy valami!… Vagy semmi!) De semmiképpen sem ez az arctalan, hangtalan, grafitszürke, hétköznapi bejelentkezés. „Szevasz, én vagyok a Tündérkirálynő a gyerekkorodból! Emlékszel rám? Én vagyok az a lány, aki hatéves korodban kezébe fogta a fütyidet.” De ha legalább így lenne! De nem is így, hanem hogy: „Szia! Én vagyok én, Te vagy Te?” (Ki a hülye, én vagy te?) Persze az is lehet, hogy én vagyok a hunyó. Sokat várok. Ráadásul még a mobiltelefontól is rettegek. Dehogy vagyok ellensége! Elfogadom, az élet része, apró csoda és egyben a mindennapok nélkülözhetetlenné lett eszköze, státusszimbólum, hobbi, világraszóló üzlet. De azért, ha nálam van, én úgy érzem, mintha követnének. Ezért nincs is nálam. Még nem költöttem rá egyetlen forintot sem. A lányaim levetett mobiljaival járok, illetve nem járok, mert otthon hagyom, de járhatnék, ha akarnék, de nem akarok, mert utálom, ha követnek, ha a nyomomban járnak, és ha nálam a mobil, úgy érzem, hogy a saját zsebemben szaglásznak utánam. Másnál nem zavar. Csak néha. Ha Erdély valamelyik eldugott havasán medvecsapáson járunk, vagy a Föld tetején, Tibetben, Sigace városában állunk, szemben a Tasilumpo kolostor, a pancsen láma kolostorvárosának kapujával, és a társam zsebében felvonyít a mobil, és azután tudakozódnak Pestről, hogy: „Édesem, vajon hová lett téve a kalucsnihúzó?”