Kardélen

A kardozók az kettő. Több mint fél évszázadon keresztül egy konkrét évszámhoz, 1960-hoz köthetően így kezdődött az esélylatolgatás, ha számba vettük, hány aranyérmet szerezhetünk a soron következő olimpián. Mert arra bizton számíthattunk, hogy a kardvívásban az egyéni és a csapatverseny bajnoki címe is a miénk lesz. Most ott tartunk, hogy Pekingben Nemcsik Zsolt minden további nélkül nyerhet, de nagy esély van rá, hogy csapatunk ki sem jut a játékokra.

Nehéz helyzetben van a magyar kardvívás – szögezte le rögtön a dolgok közepébe vágva Nébald György azon a sajtótájékoztatón, amelyet a Magyar Vívószövetség tartott a szentpétervári világbajnokság felvezetéseként. A szakági szövetségi kapitány helyzete igencsak sajátos: 1988-ban Szöulban ő is tagja volt az eleddig utolsóként olimpiai bajnoki címet szerzett csapatunknak. Most pedig ő lehet az, akinek a nevéhez sporttörténelmi bukás kötődhet. Nevezetesen, hogy a magyar kardcsapat, amely egykor tízszer állt a dobogó tetején, nem jut ki az ötkarikás játékokra. Előre persze még ne temessünk, még akkor sem, ha az előjelek kétségkívül aggasztóak.
A múlt ismeretében döbbenetes leírni, hogy a kvalifikációs rangsorban felülről haladva tizennégyet kell számolnunk, amíg Magyarországhoz érünk. A női kard egyéni selejtezőjével pénteken megkezdődött szentpétervári vb-re úgy utazott el csapatunk, hogy 79 pontja van, miközben az élen az oroszok 160, a franciák 134, a fehéroroszok 129 egységgel állnak. Momentán Venezuela (82) és Egyiptom (80) is megelőz bennünket, ám ennyire azért nem süllyedtünk mélyre. A kvalifikációs sorozat mindenkinek hét versenyből áll: a vb, öt világkupa, valamint a kontinentális bajnokságok. S miközben Egyiptom könnyedén megnyerte az Afrika-bajnokságot, a genti Eb-n természetesen más szintet jelentett a mezőny. Itt egyébként együttesünk a hatodik lett az oroszok, fehéroroszok, franciák, ukránok és olaszok mögött, vagyis a potenciális ellenfelek mögé szorult, és ez a legnagyobb baj. Az olimpián ugyanis csak nyolc – illetve ha Kína nem kvalifikálja magát, és ez esetben a rendező jogán indulhat – vagy kilenc együttes vehet rész. A kvalifikációs rangsorból az első négy, továbbá egy-egy európai, ázsiai, afrikai és amerikai csapat. Ha bejön a papírforma, és az első négy helyre európai nemzetek kerülnek, abban az esetben kontinensünkön elég lenne az ötödik pozíció, és ettől tulajdonképpen nem is vagyunk messze, mindössze huszonegy pontra. A gond az, hogy a már említett orosz, francia, fehérorosz trió mellett az ukránok, németek, olaszok és románok is előttünk állnak, ugyanakkor a spanyolok és a lengyelek a nyakunkon vannak. Szentpéterváron persze nagyot lehet „kaszálni”, hiszen a világbajnokság a pontokat tekintve dupla szorzójú, az első hat csapat 128, 104, 80, 72, 64 és 60 pontot kap. A gond az, hogy ha a nyolc közé jutásért átverekedjük magunkat a dél-koreaiakon, utána minden bizonnyal az oroszokkal kerülünk össze, és ez a sorsolás nem azt ígéri, hogy jelentősen feljebb tudnánk kapaszkodni a rangsorban. Helyzetünket tovább nehezíti, hogy a felkészülés utolsó szakaszában a stabil csapattagnak számító Lengyel Balázs szívpanaszai miatt kidőlt a sorból. Így az egyéniben olimpiai és vb-második Nemcsik Zsoltnak Decsi Tamással, Lontay Balázzsal, valamint a felnőttek világversenyén most debütáló junior Európa-bajnok Szilágyi Áronnal együtt kellene véghezvinnie a bravúrt, hogy életben maradjanak a reményeink. A 30 éves Nemcsik egyértelműen a világ legjobbjai közé tartozik, együttesünk tavaly az izmiri Európa-bajnokságon ezüstérmes lett; a nem túl távoli múltban kétszer vb-második volt (2001, 2003), mindezek dacára kétség sem férhet ahhoz, hogy erősen megkopott a magyar kard fénye.
Csapatunk a sydneyi és az athéni olimpián is csak az ötödik helyen végzett. Ám míg Ausztráliában a végső győztes oroszokkal szemben maradt alul, három éve az amerikaiak ütötték el a négy közé jutástól. Azok az amerikaiak, akik aztán a bronzmeccsen csak egyetlen találattal kaptak ki a címvédőtől. Mert bizony az oroszok sem jutottak be a döntőbe, görög földön nem kis meglepetésre Franciaország–Olaszország finálé jött össze, valamint a franciák első csapatgyőzelme. Előrevetítve az erővonalak módosulását, amelyeknek leginkább mi vagyunk a szenvedői. Mert ahogy mondani szokás, magasról lehet a legnagyobbat esni… Már említettük, hogy a magyar együttes tízszer nyerte meg az olimpiát, a szovjetek, illetve oroszok hétszer, az olaszok négyszer, s majdnem egy évszázad kellett ahhoz, hogy 2004-ben más csapat is felállhasson a dobogó tetejére.
Az első újkori olimpia vívóversenyeit nem tekinthetjük igazán komolyaknak. Athénban 1896-ban kard egyéniben öt, az úgynevezett mesterversenyben csupán két induló akadt, s ne csodálkozzunk nagyon azon, hogy mindkét számban görög győzelem született. A magyar pengeforgatók inkább az akkor rangosabbnak számító budapesti millenniumi versenyen léptek pástra. Négy évvel később Párizsba, a „zűrzavarok olimpiájára” már három kardvívónk is elutazott, közülük Gregurich Ámon a negyedik, Iványi Gyula az ötödik helyen végzett. A korabeli híradások megemlítik, hogy a bíráskodás meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után; s mit tesz a véletlen, az első két helyen francia versenyzők végeztek. Az 1904-es St. Louis-i játékok magyar – és jobbára európai – vívók nélkül zajlottak, pedig itt már nyerhettünk volna. Békessy Béla huszártiszt kora legjobbjának számított, a magyar katonák azonban csak akkor indulhattak volna a tengerentúli olimpián, ha a császári parancs értelmében az Osztrák–Magyar Monarchiát képviselik, és nem magyar színekben vívnak. Erre egyikük sem volt hajlandó.
Így 1908, a londoni olimpia hozta meg a magyar kardvívás áttörését. Egyéniben Fuchs Jenő, csapatban a Fuchs, Földes Dezső, Gerde Oszkár, Tóth Péter, Werkner Lajos összetételű együttesünk győzött. Fuchs aztán négy év múlva Stockholmban is a legjobbnak bizonyult, a magyar csapat szintúgy duplázott, és innentől kezdve nem volt megállás, még ha a két világégés közbe szólt is. A soron következő olimpiákon egyéniben Pósta Sándor (1924, Párizs), Terstyánszky Ödön (1928, Amszterdam), Jekelfalussy-Piller György (1932, Los Angeles), Kabos Endre (1936, Berlin), Gerevich Aladár (1948, London), Kovács Pál (1952, Helsinki), Kárpáti Rudolf (1956, Melbourne; 1960, Róma) győzött, csapatunk pedig hétszer végzett az első helyen. Csupán 1924-ben Párizsban kellett beérnie az ezüstéremmel, nem mindennapos végjáték után. Az olaszok elleni döntőben Póstát olyannyira kihozta a sodrából a rendre ellene ítélő zsűri ténykedése, hogy egy tiszta találata után gúnyosan bemondta: „Tus nálam!” S a zsűri nem volt szívbajos, meg is adta a találatot a talján vívónak. Az utolsó csörtében Terstyánszky már hiába nyert, a 8:8-as végeredmény az olaszoknak kedvezett jobb találatarányuk miatt. Fél évszázad krónikájába ez az egy kudarc azért belefért.
Gerevich Aladár, aki még az 1960-as olimpián, ötvenévesen is vívott, hétszeres, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf hatszoros olimpiai bajnokként zárta pályafutását, ők minden idők legeredményesebb magyar sportolói. Utódaiknak már korántsem termett ennyi babér. Az olimpiákon egyéniben még Pézsa Tibor (1964, Tokió) és Szabó Bence (1992, Barcelona) tudott nyerni karddal, csapatban pedig a Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence összetételű ötös fogat már említett 1988-as szöuli sikere a legutóbbi megdicsőülésünk. Aki látta, soha nem felejti el a végén az utolsó tust adó Gedővári táncát. Akkor 8:4-es hátrányból sikerült legyőzni a szovjeteket.
Most Szentpéterváron legalább ekkora tettet kellene véghezvinni az oroszok ellen ahhoz, hogy visszataláljunk az elvesztett útra.