Képek a fészerből

Mint egy háborús történet. Ágyúk dörögtek Kolozsvárott a fellegvár fölött. Megesküdtem volna, hogy égzengés, de a helybéliek nem hagyták magukat. „Securitatésok. Bevették magukat a Gyalui-havasokba. Onnan lövik a várost.” A Szilágyság falvaiban éji órán settenkedő szekusokról beszéltek, akik éjszaka megmérgezik a kutakat, felrobbantják a víztárolókat. A diktátort hol itt, hol amott vélték látni, páncélvonatról, bombabiztos luxus-Mercedesről rebesgettek, a menekülő zsarnok helikoptere zúgott éjszakánként a városok és a hegyi falvak felett. „Beveszi magát Fogarasba, a havasi erődbe” – suttogták némelyek. „Dehogy! Rég Algériában van – mondták mások –, onnan megy tovább Kubába.” 1989–90 fordulója volt. Különben hideg tél, olyan, mint az igazi, régi telek. De ki emlékszik a hidegre! „Robbant végre a puliszka!” – mosolyogtak össze vadidegen emberek a budai élelmiszerboltokban, ahol nyugdíjas nénikék sertésmájkrémkonzervet vásároltak az összekuporgatott filléreiken, hogy a naponta induló segélyszállítmányok valamelyikével elküldjék Romániába, az éhező felkelőknek.
Kolozsvárott a főtéren, az egykori New York Szálloda lakosztályában aludtunk, lényegében ingyen. A recepción a férfi ránk kacsintott. „Ez is ágy, az is ágy – mondta és mosolygott. – Nem mindegy? Nincs víz, nincs fűtés, úgysem tudunk ágyneműt mosatni.” A szobában hideg volt, korábban géppisztolysorozat verte végig az ablakokat, a mennyezeten sötétlettek a golyónyomok, az ablakunk alatt a járdára szórt rózsák, szegfűk és tulipánok közt hajnalig pislákoltak a halottakért gyújtott gyertyák és mécsesek.
Székelyudvarhelyre kora délelőtt, szikrázó napsütésben érkeztünk meg. A rendőrség és a Securitate kibelezett, koromtól sötétlő épületét kétszer is megkerültük lelkendezve, aztán ismerkedni betértünk a reformátusok templomával átellenes sarkon lévő kocsmába. Udvarhely más volt, mint az ünnepélyes várakozás sötét leplébe burkolózó Kolozsvár. Pezsgett az élet, az emberek mosolyogtak, csoportokba verődve ácsorogtak az utcasarkokon, a boltok és üzletek előtt. Frissen sült vaníliás fánkot ettünk papirosból, azon forrón, ahogy a skatulyányi üzlet ablakán kiadogatta a nevetős székely menyecske. „Azt mondják, meghóttak többen es – nézett ránk elkomolyodva, amikor a rendőrségről kérdeztük. – Nem láttam, de úgy mondják, hogy háromat es kiteríttek az utca kövire.” A főtérről a Kossuth Lajos utcába fordultunk, ballagtunk lefelé a kopasz fák alatt, melegen sütött a nap, majszoltuk a forró fánkot, és akkor vettük észre a portált. Hatalmas régi portál volt, a felirata szerint fényképészműteremként szolgált valaha, de akkor nem voltak fotók az elkoszlott ablaküvegek mögött. Befordultunk a széles kapu alá, végigsétáltunk a gangon, az udvar végében bukkantunk az üvegezett falú műteremre. Be sem kellett zörgetnünk, résnyire kinyílt az ajtó, egy idős hölgy szólt ránk barátságtalanul. A portál miatt tértünk be, bizonykodtunk mosolyogva, arról árulkodik, hogy valaha jól mehetett a bolt, távoli falvakból, még talán Segesvárról is eljöttek ide az emberek, hogy megörökítsék a képüket az ükunokáik számára. Nem működik a műterem, mondta a néni, és már csukta volna az ajtót, de a háta mögött megjelent egy bácsi is. Térjenek csak be, mondta, és kitárta előttünk az ajtót. A lakás homályos árnyakkal volt teli, súlyos, sötét bútorokkal, de a műterem barátságos volt, levegős és verőfényes. Mintha visszaröppentünk volna egy évszázadot. A mennyezetről fehér, sötét- és világoskék selyemfüggönyök széles hurkái lógtak, ezekkel szabályozták valaha a fényerőt, a tónust, az árnyékokat. Megvolt a redőnyös fényképezőgép, megvoltak az őskori lámpák, a régi hátterek: erdő, balusztrádos park, székely szoba, tavacska… A bácsi nem volt kedves és nem volt kedvetlen: bizonytalan volt, sovány és borostás. Leült, nyomban felállt, megint leült. Svájcisapkát hordott, ravaszkás szeme csillogott, ide-oda cikázott, kerülte a tekintetünket. Aztán mégis meg-megállapodott valamin, elmerengett. Mesélni kezdett, régi üvegnegatívokat, papírképeket szedett elő. Kalapos hölgyek tekintettek ránk komolyan, mint akik tudják, hogy a gép lencséjén át a messzi jövőbe pillantanak. Vállukon horgolt csipkekendők, kezükön hosszú ujjú fehér kesztyű, mellükön selyemből hajtogatott rózsa. Úrinők és szolgálólányok, parasztasszonyok egyformán ünnepélyesen, hiszen jól tudják, hogy miféle ceremónia, miféle mágia résztvevői ők, akik az elmúlás örök törvényét igyekeznek kijátszani. Pödrött bajuszú férfiak, halálba igyekvő katonák pillantottak ránk mindentudó, sejtelmes mosolylyal… „Csakugyan Budapestről jöttek? – kérdezte a bácsi negyedszer is. – Akkor hát isten éltesse magukat! – mondta, de nem mosolygott. – Síkfilm kéne – bökte ki hirtelen –, itt már nem kapható. Pesten még létezik a Kiskörúton. Ha magyarok, akkor tudják, hol.” „A Filmmúzeumnál – feleltem. – Átellenben, a sarkon túl.” Elgondolkodva bólintott.
Talán egy, talán két órája voltunk ott, a néni nem mutatkozott többet, amikor a bácsi megragadta a karomat, és a szemembe nézett.
– Hiszi-e, hogy meghalt? – kérdezte mohón, a szeme véres volt, nedvesen csillogott.
Értetlenül bámultam, míg le nem esett a tantusz, de ő nem várt választ, nem rám, hanem befelé figyelt.
– Láttuk a kivégzést – feleltem. – A kicsavarodott tagjaikat a téglafal tövében.
– Igen – motyogta. – Láttam a képeket… Az asszonyt is. Mégsem hiszem. Félek. Azt álmodom, hogy reggelre visszajönnek.
Nem eresztette a karomat, elindult a műteremből, húzott maga után. Valami sufnifélében torpant meg.
– Meghalt, ugye? – kérdezte bizakodóan. Nem várt választ, elengedte a karomat, a fal mellett feltornyozott tűzifára bökött. – Rakják át oda – mutatta. Amíg a fával bíbelődtünk, úgy keringett körülöttünk, mint aki megzavarodott. – Hajtsák fel a deszkalapot – mondta, amikor végeztünk. – Emeljék ki a ládát.
Ott kuporogtunk a láda fölött a porban. Nem emlékszem, hogy fészer, kamra vagy padlásfeljáró volt-e az a félhomályos helyiség, minden jelentéktelen részletet törölt a széthulló valóságnál pontosabb, lényegre törő emlékezet, csak a képekre emlékszem, a csodára, ahogy megelevenedett előttünk egy halálra ítélt, régen megszűnt, eltemetett világ, ahogy a kezében sorra tűntek fel a hajdanvolt élet maradékai, a fényképek és a képes levelezőlapok Észak-Erdély visszacsatolásának idejéből: székely falvak, bennük székely harisnyás, ünneplő sokadalmakkal, borvizes szekerek előtt cammogó, lomha bivalyokkal, udvarhelyi képek a gimnázium udvarán nyüzsgő kisdiákokkal, folyóparton hancúrozó gyermekek hadával, Krisztus király viharfelleges égbe magasodó szobrával. Sokáig adogatta a képeket, lelkesen, büszkén nézett ránk, falta a szemével a rég látott fotográfiákat, de egyszer csak megállt a keze.
– Ugye, nem támad fel? – nézett rám elbizonytalanodva.