Két hely, egy kétség

Szombat éjjel lecseng A végzet hatalmának zárótercettje a Nemzeti Hangversenyteremben – alig tizenkét óra múlva felhangzik A varázsfuvola Esz-dúr akkordsora a Thália Színházban. Ugyanazon muzsikusgárdától. Operaháziak itt is, ott is, csak éppen nem otthon, az e célra épített palotában játszanak operát.

Szó nincs arról, hogy aranystukkók közé kéne szorítani, épp ellenkezőleg. Jót tesz az operának, ha ki-kiszabadítják, ha például a Duna-parti impozáns terembe viszik, ahol épített díszlet és egyéb rafinéria nélkül kell megállnia a lábán, s ahol még ordítani se szükséges, úgy szól, olyan térérzettel a nagy fadoboz. A Thália esete más: a kék bársony-cseresznye környezet szívja a hangot, bajosan fér el rajta a Mozart-darab díszlete, a zenekart pedig annyira befedik emiatt, hogy időnként hallókészülék is elkelne a kagylózáshoz.
A Művészetek Palotája darabideje elegáns konkurenciát állít: megmutatja az Operaháznak, hogy másképp is lehet, de mindezt hol több, hol kevesebb operai művészszel teszi. Most a zenekar, a kórus, a karmester és e Verdi-mű kisebb szereplői érkeztek az Andrássy útról, a főszerepeket osztották külföldiekre. A Nagymező utcai kis színházban viszont szőröstül-bőröstül operaházi produkció zajlik. Különös érdekessége, hogy Szikora János rendezését épp itt mutatták be Rost Andreával, Gulyás Dénessel, akkor még úri passzióból, a frissen felújított Thália afféle kamara-játszóhelyi nyitányaként. Mára az Erkel elvesztésével ez a drága pénzen bérelt környezet maradt/jutott: alapvetően más helyzet, de erről majd a végén.
Káel Csaba választott alapanyaga, A végzet hatalma nem hálás. A végzet áriái leginkább gálaestekre valók, a megejtő szépségű zárt számok közti férc a szentpétervári premier óta minduntalan szakad. A rendező ehhez hol zseniális, hol gyermeteg hangulatháttereket vetíttet; az viszont egyértelműen jó megoldás, hogy maximum félszceníroz, minimális mozgást kér, s a hangsúlyt e koncerttermi kulisszában a figurák belső történéseire tolja. Kétélű fegyver, mert a szólisták közül csak a ragyogó tehetségűek tudnak ezzel élni, a többiek szenvednek a kellékhiánytól, néha abszurd mutogatásba menekülve.
Michéle Cridertől nemcsak a Pace-ária hangzott iskolapéldaként, de egy szimpla Padre!-t is úgy énekel, ahogy az a sokat hivatkozott nagy könyvben megírathatott. Leonórája érzékeny, kívül-belül nemes hölgy, aki még kulturált eszköztelenségében is képes minden partnert lejátszani a MűPa színpadáról. A világhírű félvér szopránt csak a grúz bariton, Lado Ataneli közelítette meg, aki csodálni való hangnagybirtokos, még húsz évig üdvrivalgnak majd érte, de túlzottan decibelelkötelezett, hogy nagy művésszé érjen. A Gvárdián szerepében brazil basszbariton poéta tette dolgát (Diógenes Randes), stílussal, szerényen, míg a lengyel Melitone, Tomasz Konieczny nem tetszett nyers kiabálásai miatt. Itt se szóljunk sokat egyvalakiről: az ugyancsak grúz tenor, a Balsoj sztárja alig artikulált, csak a csúcsmagasságok fújására koncentrált. Amikor az Operaház együttese a potpourri-jellege miatt is népszerű nyitányba kezdett, ember meg nem mondta volna, London vagy Milánó első vonalbéli házaiban ülünk-e. Az illúziót három műsorórán át sikerült tartaniuk, brávó, zenekar, brávó Kovács János!
Szikora a Tháliában másfajta minimumprogrammal él: rokokó szalonban és angolparkban játszatja el Mozart utolsó, soksíkú daljátékát. Még most is meseoperaként nézik a családok, matinéban, pedig nem azt kapják, de tetszik nekik, mert humánum, harmónia és derű árad az olvasatból, még a manapság obligát homoszexuális utalások is mosolyogtatók. Ráadásul Brickner Szabolcs az elmúlt évtized leggyönyörűbb tenor hangját bírja: kamaszos merevségéért nem aggódom, de nagy kár volna, ha még préselten is szép színű magasságai ily kemények maradnának. Herczenik Anna Neddáját nemrég e hasábokon üdvözöltem – Paminaként is helytáll, virul a színpadon, s akkor a legjobb, ha a verista hangadást fel meri cserélni a karcsú mozartival. Massányi Viktor már több fordításból is képes összepakolni Papageno szövegét, s a figura most is az övé, talán csak túl sokadszorra az. Magyaros luxus, hogy két potens Sarastro egyszerre színpadra fér: Palerdi András robusztus Öreg papja bármikor beülhetne a hordszékbe, ahonnan a szerepet ezúttal a líra felől közelítő, szintén kiváló basszista, Rácz István lép ki ma. Míg a Papagena rövid szólamában üdítő Váradi Zita mindenképp említést érdemel, az Éjkirálynőként beöltöztetett hölgyről sajnos diplomatikusabb hallgatni.
Az ifjú, tehetséges karmester, Köteles Géza is igyekezett – különösen kifejező bal kézfeje, amelyet énekesei számára rendszeresített –, de a kellő szinkronitás a szólistaönkénynek, valamint saját, virtuóz tempóinak is gyakorta áldozatul esett. Az előadást mintegy 400 kisebb-nagyobb néző tapsolta végig, ami csak a szerda óta tartó első operablokk végén, a kezdeti kongó házakhoz képest eredmény. Ha viszont azt tekintjük, hogy a bezárt Erkelben épp A végzet rendpróbái zajlanak – tehát nem omlott össze az épület –, és tavaly a vasárnapi A varázsfuvolák alkalmával ezernyolcszázan foglaltak helyet a nézőterén, íme, látni való: a szerényebb fizetőképességű magyar operaközönség háromnegyede máris veszni látszik. (A költséghatékonyságról annyit, hogy ma ugyanaz a gárda ugyanannyiért lép fel negyedakkora bevétel mellett, bérelt színházban…) Részsikerei ellenére kétes kimenetelű lehet az Operaház Thália-korszaka, apró disszonanciák mellett sikerre ítéltetett a MűPa operasorozata. A két folyamatban a magyar operaművészek erőfeszítése a metszet – a műfajjal együtt jobb sorsot érdemelnének.
(Verdi: A végzet hatalma – Művészetek Palotája, 2007. szeptember 29.; Mozart: A varázsfuvola – Thália Színház, 2007. szeptember 30.,)