Kézcsók Mahlernek

Budapesten járt a nagy hírű bariton. Hogy Thomas Hampson nagy művész is volna? Ezen minden alkalommal elgondolkodom. Most is ihletett volt a Liszt-blokkja, Mahlerjeiben a tökéletes keveredett egy csöpp modorossággal, a Tirso de Molina-ráadások után szétszedte volna a publikum, azonban teátrálisan hajlongani kezdett a Mahler-portré felé.
Előttem most egy Mahler-koncertfilm. A bécsi Filharmonikusok majdnem kamaraméretűvé finomított összeállítása mély és sötét szecessziódrapériát fon a harmincas Hampson köré. Élükön a faksznizást sose ismert Leonard Bernstein: galambősz fej, vállhoz felkapott, rövid kezek. „Csak” integet, s közben világfis, piros díszzsebkendőjébe törülközik. Sokat látott szeme mosolyog az olvasószemüveg felett: a zenekar rajong érte, hálásan követi, ő pedig elismerőn kacsint, amikor az angolkürtös glissandózni mer. (Ez az Um Mitternacht impozáns partitúrájában így áll, viszont sose merik szerzői előírás szerint, rondán játszani: afféle éjszakai bagzó kanmacskajaj.)
Hampson itt három ciklust énekel. A ’90-ben felvett, merengő Rückert-dalokban – mi másra tartogassuk a szót – kongeniális! A világnak búcsút mondott metropolisi remete, aki már csak dalaiban él: az Ich bin der Welt abhanden gekomment ily éteri tisztának, erkölcs-hófehérnek életemben nem hallottam.
Igen erős a Vándorlegény-dalok, s a két évvel korábban rögzített Gyermekgyászdalok előadása is. Köztük azonban csalódni kell, mert a kiadó kotorászott kicsit, és az archívum megérdemelt porából ideemelte a Csodakürt-sorozat egy tel-avivi hangversenyét. A bűnszürke Walton Groenroost és a pongyolában fellépő – különben csillogó szopránú és félig magyar – Lucia Poppot a motiválatlan Izraeli Szimfonikusok kísérik. Gikszerező bariton szenved az ekkorra varázstalanodott Bernstein pálcája és elöregedett tempói alatt, primitív tévéközvetítés, neveletlen, csiricsáré publikum.
Hampson bezzeg daliás, üzembiztos, kerubarctól a démonhangig mindene megvan. És tehetség szorozza a tehetséget a Muzikverein kariatidái közt: e falak egykori csodáltja, Mahler melankolikus oboa-fagott világa, Bernstein praktikus életszeretete és Hampson borotvareklám-arca szorozza egymást. De mintha Bécs sem fogná, mit kapott: az ötödik Rückert-megzenésítés után langy taps. A karmester atyaian megöleli énekesét, én pedig azonnal sajnálni kezdem a meg nem értett művészpárt. A következő hirtelen gesztussal Hampson megcsókolja az öreg Lennie kezét… lám, tizenöt éve se tudott elbújni benne a műalázatú amerikai showbizman!
Bélyegezzenek bogarasnak, de ilyen attitűdöktől átgondolandó a fausti pillanat, amit őszintének, költőinek láttunk. E cikk is újraírandó onnan: nagy művész-e Thomas Hampson, vagy csak nagy művészt alakít?
(Mahler: Dalok – Hampson/ Bernstein. Universal DVD, 2007.)