(kit sajnáljunk )

Én nem tudom, hogy az eljövendő nemzedékek emberen túlian bátor és nemes férfiként emlékeznek-e Gyurcsány Ferencre, vagy másként. Annyi biztos, számos maradandó tettet vitt véghez. Extremitásához és exhibicionizmusához kétség sem fér, bárhonnan nézzük is, látnunk kell, furcsa fickóval van dolgunk, bár elképzelni nehezen tudjuk, miként serdült ilyenné, s miként kerekedett egy időre – legalábbis formálisan – fölénk.
Örök kérdés marad: a párt régi harcosainak reinkarnációja-e ő vagy valami egyéb? Különös mód, amikor fasizmusról, erőszakról, szélsőségekről beszél, sohasem gondol önmagára, mondhatjuk úgy, a gerendát feledi. Azt nem tudjuk, mit súgott neki vissza Nagy Imre annak idején a sírból; talán azt, hogy ismételje meg 1956-ot. Ha elhangzott ez a tanács, ha nem, annyi biztos, Gyurcsánynak sikerült megduplázni ezt a nemzeti ünnepet, s néhány nap múlva az is kiderül, sikerül-e megháromszoroznia. Ha ismét vér folyik majd a pesti utcán, akkor gratulálhatunk neki: ’48 szimpla, ’56 tripla.
Ki ez az ember? Ki ez, kérdezem olykor önmagamtól, nem mintha túlságosan érdekelne, bár az az elszánt kajlaság, amivel különböző manővereit véghezviszi, ámulattal tölt el. Hihetetlen a tűrőképessége. Hozzá képest egy rinocérosz naposcsibe. Néha már azt hiszem, hogy mélyen meg van győződve saját igazáról, s mérhetetlen lelki és szellemi fölényt érez a többi halandóval szemben. Komolyan gondolja azt, hogy végül boldogítani tud minimum tízmillió magyart. Elhiszi, hogy képes lesz az országot kihúzni a sz…ból, miként ezt saját pártjával saját állítása szerint a 2006-os választási küzdelem során tette.
Fogalmam sincs, mit gondolnak róla azok, akik nálam sokkal jobban, közelről, személyesen ismerik. Hogy vélekednek pártjának háttérbe szorult korifeusai: Szili Katalin, Kiss Péter, Szekeres Imre, s elődje, a szegény jó Medgyessy, akikről minékünk nem nehéz úgy vélekednünk, hogy egyik kutya, másik eb. Mindegy, hogy pitbull vagy spániel? Harapásnál nem mindegy. Szóval ők miként vélekednek róla? Félnek tőle? Éreznek-e valamit abból a viszolygásból, amit több millió ember minden bizonnyal érez?
Ha odakozmál, mit kezdenek vele?
A párt nevelte ilyenné? S ő milyenné neveli a pártot?
Lehet, hogy lelkiismerete valóban dalol és örvendezik, amikor a megváltót fedezi fel önmagában. Amikor a fasizmus veszélyéről beszél, komolyan gondolja-e, hogy a kurucos-betyáros jelmezbe öltözött gárda nagyobb veszély, mint az ő nagyot akarása és hazugságba oltott bátorsága? Gondol-e azon kommunista elődei sorsára, akiknek valami nem sikerült, akikre nemcsak a nép neheztelt, hanem a párt is? Őszintén szólva érzek némi sajnálatot iránta, azokra az időkre gondolva, amikor emberfelettien merész ámokfutása véget ér.
De emlékeznek-e fanyar és gúnyos mosolyára, amikor 2006-ban azt kérdezte Orbán Viktortól a tévé nyilvánossága előtt: elnök úr, csak nem akar hazugsággal választásokat nyerni? Ha ez eszembe jut, az is eszembe jut: ez az ember pontosan tudja, mit cselekszik. Ismeri önmagát, aljas hazudozását mégis méltányosnak tekinti.
Persze a bűnösnek van legnagyobb szüksége a sajnálatunkra. Mégis, hogy hányan foglalják imáikba a nevét, én nem tudom…