Koporsós javaslatok

Elutazott Pestről Bill Clinton volt amerikai elnök, táskájába tevén ügyeit, gondjait. No meg azt az ötvenmillió forintot, amit budapesti „fellépéséért” kapott – merthogy a neves amerikai szpíkereknek bizony komoly ára van: ha szólásra nyitják szájukat, akkor a pénztárcáknak is meg kell nyílniuk. Mindezzel együtt nem ördögtől való dolog ez a megélhetési közszereplés, hiszen Clinton sem saját zsebre dolgozott: ígérete szerint felesége, Hillary kampányára fordítja majd e milliókat is. A volt First Ladynek ugyanis komoly esélye van arra, hogy 2008-ban ő lesz a Demokrata Párt elnökjelöltje, és ha ez bekövetkezik, akkor arra is, hogy az Egyesült Államok első elnök asszonya legyen.
Az ötvenmillió jó magyar forint mellett ebben a képzeletbeli táskában persze más fontos dolgok is lapulnak. Például az amerikai egészségügyi reform tervezete, amely tíz esztendeje van ad acta téve, miután többéves huzavona után a Clinton-féle reform Washingtonban megbukott a kongresszus, legfőképpen a republikánusok ellenállásán. No, de nem az a harc volt a végső: Hillary Clinton várhatóan az amerikai egészségbiztosítás megújításának ígéretével fog ismét kampányolni – férjének 1992-ben ez már bejött, más kérdés, hogy aztán a reformból nem lett semmi.
Nem véletlen tehát, hogy Bill Budapesten is az egészségbiztosításról beszélt. Az már persze lehet, hogy ezzel borsot tört az előadáson részt vevő Kóka János miniszter és SZDSZ-elnök orra alá azzal, hogy kijelentette, sehol sem működhet csak üzleti alapon az egészségügy, kisebb zavart okozott a magyar politikában is.
A Clinton-féle reformjavaslat ugyanis épp azoknak a gondoknak az orvoslását tűzte ki célul, amelyek az amerikai egészségügyben a tisztán piaci modell miatt álltak elő. Merthogy sok van, mi csodálatos Amerikában, de az egészségbiztosítási rendszer nem tartozik ezek közé. Hogy mást ne említsünk, negyvenmillió embernek semmiféle biztosítása nincs, mivel ez túlságosan megterhelné a családi kasszát (vagy mert a delikvens ezen takarékoskodik). Szóval a Clinton-terv az általános betegbiztosítás megteremtését tűzte ki célul.
Magyar szempontból az ügy érdekessége a republikánus ellentámadásban rejlik: ezt az ellencsapást a neokonzervatív William Kristol szellemi segédletével indították. (Kristol szerkesztésében jelenik meg az a meglehetősen vonalas Weekly Standard hetilap is, amely ma a Hírszerző publicistáinak napi betevője.) Ennek legfőbb szlogenje az volt, hogy az általános biztosítás elveszi az emberektől a választás szabadságát.
Akinek esetleg ez az érvelés új, érdemes megismerkednie talán a Szabad Demokraták Szövetségének e tárgyban hangoztatott gondolataival, amelyek varázsigéje a „betegek választási lehetőségeinek bővítése”.
A republikánusok kampánya, amelyet az ottani magán-egészségbiztosítók készséggel finanszíroztak, végül sikerrel járt, és 2007-re a több mint ezeroldalas törvényjavaslat lekerült a napirendről. Az újsághirdetések, tévéreklámok ugyanis sikerrel bizonytalanították el a választókat, hiszen az sem véletlen hogy az Egyesült Államokban soha nem volt általános egészségbiztosítás. Az amerikai lélektől, főként az ottani konzervatív hagyománytól, idegen az az elképzelés, hogy valaki más gondját-baját finanszírozza. Egyrészt erős a hangsúly az öngondoskodáson (és lássuk be, a magyar középosztály is szívesen venné, hogy aki nem dolgozik, végre ne is egyék), és az is igaz, hogy az állami újraelosztással kapcsolatos bizalmatlanság sok bajtól óvta meg már az amerikaiakat (ha kevesebb adó megy a kincstárba, kevesebbet lehet belőle elzuschlagolni is). Ám az egészségügy azon kevés területek közé tartozik, ahol az általános kockázatközösség – több külföldi példa is ezt mutatja – nemcsak hogy igazságosabb, de hosszú távon olcsóbb rendszert biztosíthat.
Mindezen az sem változtat, hogy Clinton budapesti bombáját a pesti liberális párt ügyvivője, Horn Gábor azzal igyekezett hatástalanítani, hogy a Clinton-javaslat egybecseng az SZDSZ által propagáltakkal.
Ezzel persze lehetne vitatkozni. A magyar szocialistákkal ugyanis sikerült egy olyan javaslatot összehozniuk, amely a világon egyedülálló módon mindkét rendszer hátrányait egyesíti: így a mutyira lehetőséget adó állami befolyás és a kollektív érdekeket háttérbe szorító, haszonelvű megfontolások egyszerre lesznek jelen a magyar egészségügyben.
Persze változás lesz ez a korábbi állapotokhoz képest. De miért kellene elhinnünk, hogy a változtatás önmagában jó dolog? II. József császár is beleesett már abba a hibába, hogy a változtatásban látta a politika értelmét: megtiltotta például a koporsós temetést, mondván, az egy igen pazarló dolog.
Mostanság tele vagyunk ilyen koporsós javaslatokkal, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az új öszvér egészségügyi modell is ezek sorába illeszkedik majd. Pedig nekünk Amerikával szemben megvolt az a luxusunk, hogy nem kellett volna valami sosem voltat bevezetnünk.
Ám miniszterelnökünk valamiképpen a „progresszió” szó bűvkörében él. Majakovszkij Lenin-versének soraival élve: „homloka ráncában az emberiség”.
Ketten vannak ők: a király mint kép a szoba falán.
Pedig van még itt közben egy ország is.