Körmönfont semmittevés

Az írás ugyan kópé mesterség, a semmittevés körmönfont válfaja, de nem gyerekjáték, és ha már nekiül az ember, többnyire jutalmat is vár érte. Nem pénzt vagy díjakat, hanem hogy olvassák, amit írt, és dicsérjék vagy csepüljék, ha van, miért. Megvallom, én sem veszem rossz néven, ha foglalkoznak szóbarkácsolataimmal, ámbár sem dicséretet nem kívánok, sem gáncstól nem félek. Töltsétek vele kedveteket otthon vagy vonaton, autóbuszon, kórházban, szállodában, üdülőben, iskolában, kollégiumban, elmegyógyintézetben, papneveldében, kolostorban, olajfúró szigeten, börtönben, repülőgépen vagy űrhajón! Tetszéseteket vagy elutasításotokat tükörként használva, szemléljétek friss szemmel önmagatokat!
Mihelyt a gyerekek magukra maradnak a tévé előtt, előjön a készülékből egy iciripiciri láthatatlan óriás, azoknak az óriásországi kősziklaevőknek az ükunokája, akiknek János vitéz a gégéjükre forrasztotta az ebédet, és kiharap egy darabot, egyetlen galuskányit csupán a gyerekek lelkéből. János vitéz emlékezetes vizitációja óta Óriásországban is megháromszorozódott a népesség, a kőszikla viszont elfogyott, mert a Wall Street Journalban igen sok amerikai vállalkozó olvasott János vitéz dicsőséges gyarmatosító expedíciójáról, és ennek az lett a következménye, hogy röpke egy évszázad alatt Óriásország összes szikláját szétrobbantották és „hasznosították”, a hoppon maradt bennszülöttek meg, mármint az óriások, miután az amerikai „befektetők” bérrabszolgáiként kitermelték az utolsó kőszilánkot is, kénytelenek voltak más élelemforrás után nézni. Az óriáskirály nagy fekete várát is lebontották, kövenként becsomagolták, átszállították Kaliforniába, és újra fölépítették egy médiamágnás birtokán. A vár harangját az óriások kútba temették; éjféltájban néha kikondul a föld alól, szerte a világon föl szoktak rá riadni a gyerekek. Az óriások közt, majdnem egy nemzedéken át, az ukrajnai holodomorhoz hasonló nagy éhínség pusztított. Hogy életben maradjanak, és egyúttal megtorolják a rajtuk esett irdatlan sérelmet, azt találták ki végül, hogy törpénél is törpébbre zsugorodva, integrált áramkörként beköltöznek a tévékészülékekbe, és a gyerekek finom, üde, porhanyós lelkén élősködnek…
Kossuth Lajos azt üzente, mégpedig Rákóczi Ferenc, Petőfi Sándor és Széchenyi István nevében is, velük teljes egyetértésben és közös képviselőjükként: elfogyott a regimentnyi türelme, elege van a neki emelt borzalmas szobrokból, tessék mind egy szálig lerombolni őket; elege van a nevével díszelgő műsorszóróból, tessék azonnal átkeresztelni, ezentúl jelentkezzen be A Paranoia Hangja vagy inkább Magyar Majmok Manipuláldája néven; torkig van a sok vacak főutcával és térrel: korcs és csünt és böszme és paszkonca és kutyaütő és kanyhalló és simlis utódai nevezzék csak a moslék utcáikat és tereiket Besúgás térnek, Testvérgyilkos sikátornak, Padláslesöprés rakpartnak, Körömszaggatás sétánynak, Pufajkás fasornak, Kuporiság ösvénynek, Elhülyülés sugárútnak, Tolvajok bulvárjának, Tehetetlenség útnak, Sunyi Megalkuvás körtérnek, Képmutatás köznek, Pártoskodás utcának! Semmi köze a nevében osztogatott díjakhoz, de ha már cigarettával gyalázták meg az emlékét, elvárja tőlük, hogy csótányirtót, patkánymérget, gumibotot és kereskedelmi televíziót is nevezzenek el róla…
Mellesleg kell nekem egy kis nyakék a Kohinoor gyémánttal, és II. János Pál pápamobilján akarok Új-Zélandra utazni, és vegyél nekem két tucat ébenfekete tangabugyit Johannesburgban meg egy tízgombócos óriásfagyit a párizsi Berthillon fagyizóban, és szerezz két jegyet a Cirque du Soleil legközelebbi melbourne-i előadására, és Shakespeare, Moliere meg Mihail Bulgakov mellszobra is kell, meg metálkék Merdzsó, és perzsabunda és perzsaszőnyeg, meg villa és jacht az Adrián, meg kakukkos toronyóra aranylánccal, nagyharanggal és testépítő-világbajnok harangozóval…
Ami pedig Hamvas Bélának a szufizmussal kapcsolatos vélekedéseit illeti: a boldogtalan tudatú és lelkületű Hamvas nem volt szufi, nem is törekedett azzá válni, ezekben a dolgokban tehát nem autentikus. E tekintetben csupán „metafizikai turistaként” tett szert némi jólértesültségre, mivelhogy – mint afféle szuperértelmiségi szupersznob – telhetetlen becsvággyal törekedett az ilyen irányú szóbeli tájékozottságra. Ismereteit másodlagos forrásokból, „orientalista szakkönyvekből” merítette; eleven szufival alkalmasint soha életében nem találkozott. A szufikról szólva az „elefánt a sötétben” szindróma szerint orientálódott: ide-oda nyúlkálva megragadni vélt valamit, majd kissé megnyalogatva és megszagolgatva azt a valamit – főként összefüggéseikből kiragadott idézeteket – belefonta gazdagon burjánzó gondolattársításainak poétikus szőttesébe, abban a hiszemben és azt a látszatot keltve, hogy tudja, miről beszél, holott legföljebb halvány sejtelme lehetett az egészről, „az alma belsejéről”, arról, hogy a szufik „teremtéstörténeti” feladatköröket töltenek be, vagyis folyton megújuló, a szó legszorosabb értelmében közösségi tevékenységet végeznek.
Ahogy Hamvas – egyik cigarettáról a másikra gyújtva, penetráns bagóbűzt árasztva – a szufikról szólt, az általában is jellemző az „úszás misztikusaira”, akik gondosan kerülnek minden „vízre vivő” alkalmat. Milliárdnyi betű – fejbetű, lapos betű, ruhabetű – sötétségében vakaródzva élik le az életüket, teleszívják a begyüket könyvek százaival, aztán nekilátnak kinyilatkoztatni, mintha a dolgok hasából beszélnének – mintha tudnák, amit nem tudnak.
Niffari: „A betű nem ismer engem, és nem ismer engem, aki a betűből jön, sem pedig az, aki a betűben él. … A betű a sátán útja.”
Aki meg akar tanulni úszni, ne az „úszás misztikusainak” féktelenül áradó szózuhatagaira vesztegesse idejét, inkább ugorjon vízbe…