Köznapló

Október 5., péntek
Nyilván észrevették: elhallgatott a fülünknek kedves szünetjel a Kossuth adón: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Várható volt. A hatalom gyönge, s akárcsak a gyerek az iskolában: ha nem megy neki a nyújtón a haskelep, és leesik róla, tornaóra végén belerúg a falba. A tehetetlen düh hozza ki belőle. Ennek a balliberális társaságnak a kormányzás nem megy. Beszélnek, beszélnek, de ha be kell mutatni, mit tudnak, a szer ellenáll. Tehetetlenek, dühükben belerúgnak mindenbe. Szemüket csípi a köztéri bronzmadár, a címer a nemzeti zászlón, zavarja őket, ha az államelnök Szlovákiában nyíltan beszél, tiszta sor, hogy a dallamot sem szeretik, amely olyan szavakat lovagoltat a hátán, mint a „magyar”, a „szabadság” és a „haza”.
Gellért Kis, a rádió kuratóriumi elnöke régi motoros a balos vircsaftban. Elfelejtette, vagy szándékosan nem gondolt arra, hogy akik magyarként szerte a világon a keresőgombot csavargatták rádiójukon, a szünetjelet hallva kicsit otthon érezték magukat? Olyasmit jelentett nekik ez a hang, amit omlás mögött rekedt bányásznak a kopogtatás: nincsenek egyedül.
A Kossuth-nóta refrénje a haza dallama volt, tulajdonképpen egy jelszó. Aki innen való, ismerte. A szünet új jelét nem fogja. Jellegtelen katyvaz, lakájmuzsika.
Egy lakájnak csak az fontos, hogy gazdái éljenek. Jól. Minél jobban. A lehető legjobban. A magyar szabadság másodlagos. A haza ugyanúgy. Mert van egy hibájuk. Nem lesz tőlük vastagabb a zseb, holott ma zsebre megy a játék. Az ég borús, távolról mintha villámlana, meg kell tölteni mielőbb.
A zsebvastagítás legjobb módja a hű lakájszolgálat. De fontos része az is, ha leépítik a maradék hitet, és elvágják a maradék gyökereket.
Az ügy halad. A meccsen mocskolódó tömeg, a kannás bortól okádók serege, a választás előtt konzervekkel megvásárolható nyomorultak már kezdik felejteni, mi is az, hogy magyar. Ehhez jön a vörösre színeződött lakmuszpapír: a szocialisták egyik pártasszonya közhírré tette, hogy ami 1956-ban történt, számára ellenforradalom. Nem pirult, és nem égett ki a szeme.
A Köztársaság térről kiköltözők talán azt hiszik, mindent maguk mögött hagytak, ami rossz, s új székházukban nemcsak a falak fehérek, a lelkük is az lesz? Ki kéne ábrándítani őket ebből az illúzióból. Ablakuk alá kéne tenni egy rádiót, hogy szünet nélkül a szünetjelet zengje a fülükbe: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
Pompás kísérlet volna. Sorra csukódnának az ablakok, és úgy viselné magát a párt minden tagja, mint a süketek. Egy a baj, s ezt a szocialisták tudják a legjobban. A falnak is füle van.

Október 6., szombat
Utcánk végén van egy lejtő, majd egy kanyar következik, onnan tovább ereszkedünk, s akkor érjük el a Rigóhegyi utcát. Nem tudom az okát, de mióta Maroson lakunk, mindig csak ősszel és télen sétálunk arra. Ahogy ma is. Meredek a rézsű, közel vannak a sínek, kislányunkat a nyakamba vettem, úgy baktattunk Zebegény felé.
A házak legtöbbje errefelé a hétvégieké, úgyhogy októberben már szégyen nélkül benézhet a portákra az ember, hol mi épült, megjavították-e már a rossz kerítést, és földön rohad-e a téli körte, ahogy tavaly is. Legjobban máig azt a házat fürkésszük, amelyre először alkudtunk, de nem adták. Úgy áll azóta is – az ember sose tudja, mikor éri szerencse: akkor-e, ha igent mondanak neki, vagy amikor nemet.
Komótosan lépdeltünk. Hirtelen furcsa zaj ütötte meg a fülünket. Valami koppant. Vagy lehet, hogy mégis puffanás volt? Aztán újra hallottuk. Előtte ütés hangja – mi lehet az? Sietősebbre fogtuk, hamar odaértünk.
Egy asszony a kerítés mögött a birseket verte le a fáról. Azok puffantak a fűben. Köszöntünk, visszaköszönt, de nem hagyta abba. Elszántsága jó kedvre derített. És a látvány is: zöld fűben sárga gyümölcsök… Semmi kétség, ez az ősz névjegye, hátoldalán jó illatú téli kompót, őzgerincben formázódó birsalmasajt.
Szamarkandban irigyeltem az üzbégeket. Piacukon gránátalmát árultak. Sokat. Rengeteget. Az a csordultig piros szín, amikor az ember fölvágja! Korábban, ha az éden szóba került, három gyümölcsre gondoltam: az almára, a szőlőre és az olajbogyóra. Szamarkand óta odaszámolom a gránátalmát is.
Évekbe telt, amíg megértettem: a paradicsom a földön van, megteremtése a mi dolgunk, s ha tényleg nekilátunk, az égiek segítenek. (Az arab is úgy tartja: Allah vigyáz a tevédre, de előbb kösd ki egy fához.) Mindenkinek mást jelent a menny, de nem mindenki ismeri fel, mit tegyen. Egyiknek fát kell ültetnie, virágokat, a másiknak el kell indulni, és rátalálni egy házra az ország túlsó felén. Van, aki kolostorban lel rá, más egy szerelemben. Borgesnek a könyvtár jelentette a mennyek országát, Ravi Shankárnak a szitár, Messnernek a nyolcezres hegyek. A legigazibb földi paradicsom tán mégis az a hely, ahol egy család képes szorosra zárni. Körükben a hétköznap is ünnep. Úgy vannak egymással, ahogy a befőttek a kamra polcain. Kinn lehet tél, zord idő, az üvegek átmentik a nyár és a kora ősz java ízeit. Mintha azt mondanák: ha segítesz megőrizni legjobb értékeimet, én is segítek neked.
Sok jóra bukkan az ember, ha szeme és füle nem azt vigyázza, amit a hatalmasok szeretnének. Ezeknek forró vágya, hogy őket kövessük, bár akkor se időnk, se energiánk nem marad egyszerű örömökre. Pedig ezek híján sosem fogjuk megsejteni, milyen a földi paradicsom.
Egyszerű öröm volt az is, amit ma láttunk: birsalmát verni a fáról, amelyből majd kompót lesz, téli öröm. Ez bizony üdvös cselekedet.

Október 9., kedd
Ha rossz a kedvem, és nem tudom kiráncigálni belőle magamat, segít két videokazetta. Egyik a Zorba. Onnan indítom el, ahol a főhős táncolni tanítja az írót. A másik film címe: 1492, benne egy képsor, Kolumbusz Kristóf fellép a Santa Maria fedélzetére. Ekkor csendül fel a győzelmet ígérő zene.
Sokáig nem tudtam az okát, miért ez a kettő? Hisz az egyik épp csődöt zár le. Vesztesek táncolnak, hiába remek a zene. De aztán földerengett, mi közös a kettőben. A tenger. Mindkét filmrészlet tengerpartot mutat. Itt is, ott is útra kel valaki, és nem tudja, hol köt ki majd. A végtelenség ígérete lüktet Vangelisz és Theodorakisz zenéjében, hisz sejteni lehet, hogy akinek kifut a hajója, annak attól fogva más erők diktálnak, mint a partról integetőknek. A kiszámíthatatlan végtelen.
Trianon után kontinentális lett mindenünk. Szárazföldi. Csaknem sík. Véges. És nemcsak az, ami a szellemből fakad. Megsínylette az érzelemvilág, s tán még a szexuális erő is másként mozgat minket, mint azelőtt. Azzal, hogy nincs tengerünk, mintha már nem kalkulálnánk a végtelennel. S ha ehhez hozzászámítjuk, hogy magas hegyek híján messzebb került az ég is, egyértelmű, hogy a trianoni diktátum azt vette el tőlünk, ami tán a legfájóbb: a távlatot, hogy bármit akarunk, nincs határ előttünk.
Se tenger, se hegyek – mi hiteti el, hogy nem vagyunk a Héttoronyba zárva? Furcsa talán, de engem Beneš felvillanyoz. S az olyan napok is, amikor a szlovákok újra előrángatják a dekrétumokat. Ilyenkor mintha fény gyúlna bennem, és arra gondolok, hogy Zólyom vára vagy a Nagy-tarpataki-vízesés az enyém – is. Ez a cseh politikus, akit a pozsonyi parlament lassan nagyobbra tart, mint a prágai, arra kényszerít, járjak otthonosan a Felvidéken. Mert igaz, hogy átfestettek mindent a nagyszombati jezsuita templomban, ami a mi múltunkra utal, de elűzni Nagy Lajos emlékét, aki ott halt meg, Pázmányét, aki egyetemet alapított, Rákócziét, akinek kurucai csatát vívtak itt, nem lehet.
Ha így mennénk oda, résztulajdonosi érzéssel, nem zavarnának annyira a dekrétumok. Sőt ha az odalátogató magyarok tömegéből árad ez a nyugodt öntudat, talán a szlovákok irántunk való magaviselete is más lenne. Tudnák, hogy mi magunkban hordjuk, amit sokan próbáltak és próbálnak mindmáig elcsalni.
Hogy mi kell ehhez? Történelemtanárok. Nem Magyar Bálint csicskásai. Olyanok, akiknek tudásában a diák nyugalmat lel, és aki száműzi belőlük a kishitűséget. De előbb gyógyuljon meg az ország. Adjon több módot a büszkeségre. S hogy addig? Addig marad az emlékezet. Ami azt jelenti, hogy egyensúlyozunk a végtelenség drótkötelén, alattunk a mélyben a múlt. Hogy le ne essünk, Krúdy prózája és Csontváry képei segítenek.

Október 10., szerda
Hajdan én feleltem a sakkért a sportlapnál, talán ezért figyelek annyira Lékóra. Most is, hogy a világbajnokságért sakkozott. Az indiai Anand nyert, a mi fiunk negyedik lett – siker, kétségtelen, csak ne lett volna az a sok döntetlen. Miért nem kockáztatott? Szung-ce szerint azoké a győzelem, akik készek megfizetni az árát. Lékó ezúttal mintha spórolt volna. Mint aki előre eldöntötte, hogy ez nem az ő világbajnoksága. Ilyet egy bokszoló nem tehet, mert szivacsosra verik a fejét. Egy futballista sem, mert edzője lehívja a pályáról. Jéghokiban pedig, ha nem veszi fel a tempót, egyszerűen rákenik a palánkra.
A sakkozó nemcsak sakkozó: kicsit művész, kicsit tudós is. Furcsa lény. Erdei Zsoltot föl lehet dobni a levegőbe, ha győz, Lékó Pétert akkor sem. Most nem is volt rá szükség.