Köznapló

Szeptember 15., szombat
A Kálvin térre igyekszik fel a mozgólépcső. Nyikorog, döcög, szemből az alászállók arca: fáradt, szürke tabló. Előttem egy cigány ember markolja a gumikorlátot. Háta hajlott, keze redős, elhagyta már a hatvanat. Az idő meleg, de ő nem biztos ebben. Télikabátot visel, fején rossz kalap, ám van öltözékének egy olyan tartozéka, ami lehet nyűtt, lehet öreg, de semmi nem lehet fontosabb: a hegedű a hóna alatt. Erősen szorítja, egy test, egy lélek vele. Ó, mennyi szorítás adódik össze egy hegedűben! Az utcán szorongatja a kar, játék közben a váll és az áll, ehhez jön a sors szorítása – talán ezért sír annyit, mikor megszólal a cigányok kezében.
Ilyesmi járt a fejemben talpunk alatt a mozgólépcsővel, amíg vendégei voltunk a metróvurstlinak. Most föl, később le, a mélyben dübörögve közeledik és távolodik a szellemvasút, és mindez egyetlen vonaljegy áráért. Hát nem nagyszerű?
A jegy árát persze meg is kell keresni, és rögtön láttam, hogy e dologban a cigány ember nem híve a tétovázásnak. Kiléptünk az állomás piszkos üvegkalitkájából, mindenki ment, amerre látott, egyedül ő állt meg pár lépés után. Óvatosan körülnézett, mint aki nem tudja, merre jár, aztán a jegypénztár mellett földre helyezte a tokot. Olyan puha mozdulattal emelte ki belőle a hegedűt, mint aki asszonyt vetkőztet, olyan aszszonyt, akivel először van dolga. A hangolást elintézte pár pengetéssel, feszített egyet a vonón, s már épp kezdte volna a muzsikát, amikor valaki rákiáltott messziről.
„Eredsz te onnan, az ott az én munkahelyem!” – így hangzott a kiáltás, amire nem csak a télikabátos zenész kapta oda a fejét. Mintegy vezényszóra arra fordultunk mind. Jó húsz méterre sarkosan közeledett egy férfi. Fiatalabb volt, ő is hegedűt szorongatott a hóna alatt. Egy másik cigány, akin csak zakó volt, s a kalapja még zsírosabb.
Odaért. Ösztönösen hátrább léptem, azt hittem, lökdösni vagy mocskolni fogják egymást. Láttam már ilyet, pedig ott kisebb volt a tét, nem a munkahely. Hogy a hegedűvel történhet valami, meg sem fordult bennem, ők is tudták, ha annak baja esik, összetörik az ember is. Ha az egész tán nem, a lelke biztosan.
De nem lökdösődtek. Az döntött, ami ilyenkor szokott: a szemek ereje. Azokba van beleírva már a találkozás pillanatában, melyik lesz, aki megadja magát. Nem kell fölemelni a kezet, elég a tekintettel odavágni.
A télikabátos zenész adta meg magát. Lehajolt, lassan, nagyon lassan visszarakta tokjába a hegedűt, hóna alá vette és elindult. Olyan szomorú volt a háta, mintha rá lenne írva egy hallgatónóta. A másik megvárta, míg távolabb kerül, csak akkor kezdett rá. Rögtön értettem, miért várt ki. Hamisan játszott. Vonója úgy iringált a húrokon, mintha sose látott volna gyantát. A markomban izzadt egy ötvenforintos, de képtelen voltam odaadni.
Közben az öreg elérte a lépcsőt, ami felvisz a Kecskeméti utcába. Ahogy vonszolta magát, arra gondoltam, jó lenne, ha valaki beindítaná alatta a kőlépcsőt. Akkor talán hamarabb fölér, és előbb talál magának másik munkahelyet.

Szeptember 17., hétfő
Megtudtam, mit ettek a meghívottak a Sarkozy-látogatáson, s talán mert más is kíváncsi rá, úgy döntöttem, nem hagyom futni a diplomatamenüt. Íme:
– balatoni fogas zöldséggyöngyökkel;
– kacsasült kolbászos zsemlefelfújttal, áfonyás gyümölcsökkel;
– vargabéles epervelővel;
– kávé;
– tokaji furmint és soproni kékfrankos.
Van ebben a menüben egyfajta pipiskedés. Nem úgy hamis, ahogy az szokásos a diplomácia háza táján. Mert mi is történik a legtöbb ilyen találkozón? Bújócskáznak, mellébeszélnek, hazudnak. A szakértők csak azért ülnek ott, hogy megfejtsék a másik fél hamisságait, a sajátjukra pedig kétszínű gúnyát adjanak.
Szórakoztató játék, tétje egy egész ország, ezért van annyi mániákusa. Ismerek pár embert: szerelmesek a hatalomba. Érzéseik odaadóbbak iránta, mint a feleségük iránt. Szinte eszüket vesztik a szereplési vágytól.
Látták Gyurcsány Ferencet a parlamentben, mialatt a Sarkozy beszélt? Ó… Bársonyszékét középre rakatta, mintha így akarta volna felszólítani a franciát: Nekem beszélj, Nicolas! Ezek nem számítanak, csak mi ketten vagyunk fontosak: a két messziről diadalra jutott akarat. Én a Nagy Hazug, te a Nagy Szemfényvesztő, holnapra megőrjítjük az egész világot… Ott ült keresztbe tett lábbal, tolmácsgép nélkül, franciatudás nélkül és annak ösztöne nélkül, ami ráébresztené, hogy ez sok, ezt nem lehet, ezzel nemcsak magát teszi nevetségessé: az országot is.
Az a fajta plebejus mohóság ösztökélte, amellyel pár éve kezdte. Szívére tett kézzel énekelte az Internacionálét: „Föl, föl, te éhes proletár…” Erre volt éhes? Középre tett székre és balatoni fogasra zöldséggyöngyökkel?
Megkapta. De velük azt is, hogy már nem mehet végig az utcán testőrök nélkül. Egy pápai proli fiúnak sokba van a balatoni fogas meg az olyan kacsasült, amelyet áfonyával tálalnak. Ez nem Párizs. Ez Hunnia.

Szeptember 18., kedd
Eltemették Gyurkó Lászlót. Ketten is írtak róla a Népszabadságban. Arról szóltak, ami lényegtelen, azt hallgatták el, ami fontos. Hogy ilyen írók tették özveggyé a magyar irodalmat.
A könyvtárban felütöttem, mit írt Gyurkó a tizenhetes forradalomról. Kádárról. Eltűnődtem: tán pisztolyt fogtak rá, hogy hazudjon? És hazugságaiért mit kapott cserében? Kossuth-díjat? Júdáspénz volt, írhatnak a „nekrológusok”, amit akarnak.
Akkor már inkább Liu Cung-jüan sorsa. Száműzetés, de boldog évek egy folyó partján meg néhány vers. Az itt következőt 1200 éve írta. Egyszer már idéztem, de nem lehet elégszer. Miklós Pál így fordította: „Ezernyi hegy. Madarak: mind elszállt. / Tízezer ösvény. Embernyom: nincs már. / Magányos csónak. Sáscsuklyás öreg: / árva halász. Havas folyó. Hideg.”
Van, akit a hatalom fölemel, ezért lesz hamis.
A kínait száműzte, ezért lett igaz. És persze örök.

Szeptember 19., szerda
Van nekem egy drága néném: Moskovszky Éva. Sok jót tett életében (az ő babáiból lett Fehérváron tündérszép múzeum), szememben a legjobbat mégis akkor cselekedte, amikor pár éve öccséül fogadott. Nagy ajándék volt, és az mindmáig. Leveleket írunk, néha meglátogatom. Amikor csöngetek, elém rohannak a kutyák, és örülök, hogy a ház kopott külsővel fogad. Okos ház. Homlokzata elrejti gazdájának tündöklő lényét.
Beszélgetni szoktunk. Van miről. Régi házak, elfeledett emberek, az a Magyarország, ami volt, és ma nincs, bár nehezen viselem, mikor hazafias kuvikok azzal riogatnak, hogy nem is lesz soha. Lesz. Ez egy ilyen fajta. Konok. Szívós. Erősek a gyökerei, és lenézi a jöttment hazudozókat. Na.
Éva néném a minap levelet küldött. Volt benne egy írás, Szomolnoky Istváné. A rimaszombati tanár nem tegnap vetette papírra: a XIX. század elején. Talán ezért egyenesedik ki tőle az ember gerince. Jól olvasták: a gerince, az a részünk, amelyet nem emlegetnek a hatalom háza táján. Ott más testtáj van divatban egy ideje. A száj. A nagy száj, amelyen kifér az is, ami a fülön az istennek se fér be. El is dugul, és a nagyszájúak egy idő után mondhatnak, amit akarnak, a magyar legyint rájuk, ami azt jelenti, hogy jó napot! Jöttmenteknek szóló jó napot…
Ezért időszerű Szomolnoky írása. Olvassák lassan és nagy figyelemmel:
„Mi leend egyes államokból? Mi leend azok népeiből? De mi leend akkor az egész világból, ha a tagok nem gondolván tán kissé megfogyatkozott hazájukkal, a’ helyett, hogy a’ szerencse futó kereke fordultát bevárni béketűrők lennének, boldogság után sóvárgó kebellel boldogabb hazákat keresendenek? Vándortáborrá válik a’ világ, követvén, de soha el nem érhetvén a’ szerencse futó kerekét. Eltűnnek akkor a nemzetek, el a hatalmas államok, mert nem őrködendik felettük a honszeretet mindent látó szelleme. De félre e’ sötét képekkel. A’ nemzeti irányú népnevelés békés, szilárd jellemű, és a’ hont igazán szerető polgárokat adand a’ világnak, mert elég korán csepegteti a’ serdülő növendék fogékony szívébe a’ lelkes tanító: miként szent azon föld, melly őtet táplálja, mert őseinek hamvai megszentelék azt, hogy szentek a’ berkek, mellyeket lát, mert gyermekdalát visszhangoztatják a’ férfikor komolyabb óráiban is; hogy szent a’ nemzet nyelve és szokásai, mert ezek képezik a’ nemzeti élet üterét, és ezek nélkül megszűnt annak élete. Korán megtanítják tisztelni a’ nemzet törvényét, fejedelmét ’s mások nemzetiségét, megtanítják tettleg szeretni a’ hont örömében, szeretni bújában. Korán figyelmezteti a’ lelkes tanító növendékét, hogy ha hazája szent földét tanulás és tapasztalás végett el is hagyja, illesse azt határán gyermeki csókjával, és vigyen egy marok földet emlékeztető jelül a’ hon eránti tartozására, vagy nyugvó párnául, ha a’ végzet úgy hozza, hogy édes anyja kebelén álmodja az imádott hon boldog jövőjét.
Illy néptanítás mellett boldogok lesznek az államok, boldogok a’ népek, ’s boldog az emberiség – miként a szerény ibolya rejtekéből is gazdagítja a’ léget kellemes illatával: úgy a lelkes néptanító is bár elrejtve szerény helységében, gazdagítja az emberiség jólétét üdvös működésével.”
Éva néném hozzájárulásával adtam közre mindezt. És nem mellékesen azért, mert 410 éve nyitotta meg Kalazanci Szent József Európa első népiskoláját Rómában. Ez lett a piarista rend alapja. Kezdete. Ingyenes volt természetesen. És eredményes. Máig érően az.