Köznapló

Szeptember 20., csütörtök
Az idén is lekéstem a Mahler-ünnepet. A vidéki létnek számos az előnye, de akad hátránya is. Például az, hogy az ember nem látja az öles körúti plakátokat.
Sok különc muzsikust hordott hátán a föld, de furcsább, mint Mahler nem sok volt köztük. Már megjelenése is csupa ellentmondás. Leveti ruháját, belegázol az Attersee vízébe, s ott egy jól formált, izmos test. Felöltözik, s látni rajta, hogy beteg. Tényleg az. Szórakozott, rágja a körmét, de pár perc múlva átharapja legjobb barátja torkát. Célja érdekében bárkit elárul, de leborul előtte bocsánatért szinte keresztényi módon. Következetlen vallásában is, illetve nagyon is célratörő: hogy fő-zeneigazgató lehessen Bécsben, kikeresztelkedik. Bernstein szerint Mahler „szégyellte a zsidóságát, és hogy szégyellte, ez még nagyobb szégyen lehetett számára”.
Nem tudom, hogy kedveltem meg zenéjét, mert hát nem könnyű. Arra emlékszem, amikor megmutatták Steinbachban „komponáló házát”: a tájtól mámoros lettem. Ott dolgozott nyaranta, máskor nem volt ideje, lekötötte a bécsi opera igazgatása. De volt még egy ok, amiért Mahler vonzott, pedig ugyanúgy taszíthatott volna.
Bruno Walter a helyettese volt, mikor meglátogatta rajongott mesterét. Ő is szinte szédelgett a táj szépsége láttán. Mahler észrevette, és rászólt. Fölösleges ámuldoznia: „Das habe ich alles wegkomponiert.” Németül írom, mert sokan félrefordították, lényegétől fosztották meg ezt a fontos mondatot. Walter könyvében áll: Ezt már mind megkomponáltam… Nem. Mahler érdesebben fejezte ki magát: „Én ezt már mind elkomponáltam.” El. Mások elől. Vagyis azok a hegyek és az a táj az övé.
Először olvasva nem győztem háborogni. Mi az, hogy a hely az övé? Másé nem lehet? Kellett némi idő, míg megértettem, hogy nem. Persze oda mehet más is, hogy ott írja meg első, második, ötödik szimfóniáját, de közben tusakodnia kell egy árnnyal. A nagy elődével. Mert az ugyanúgy ott van, nem ment el, és árnyéka azóta is ráterül a tájra. Hollót is látni, tán épp ugyanazt, amelyik Mahler feje fölött körözött. (Ha kérdezne valaki, lehet-e bizonyítani a szellem „megfoghatóságát”, a tájat hoznám szóba.)
Hogy az ilyen alkotó nem zsarnok-e? Ó, de még mennyire! Aki érdekeit keresztezi, vagy szelleme tulajdonjogát kétségbe vonja, és azt épp egy szikla tetején teszi, tán le is löki a mélybe… Így adná mindenki tudtára, hogy tulajdonjoga örök. Nekem sem azt mondták, mikor megmutatták a steinbachi házat, hogy Mahleré v o l t. Nem múlt időt használtak: folyamatos jelent. Ami garanciát jelent a jövőre is.
Ezért keresi minden alkotó a maga világát. Azt a helyet, amelyet munkáival birtokba vesz, és nem enged át másnak halála után sem – persze csak akkor marad az övé, ha műve visszarettent másokat a birtokháborítástól.
A Mahler-ünnepet elkéstem. A hegyek közé most csak a zene vihet el. Úgy döntöttem, itthon rendezek egyet. Lemezeim közül hiányzik ugyan az ötödik és a hatodik szimfónia, de ott a többi. Plakát nem lesz, muzsika igen. Bernstein, Neumann és Solti dirigál, s míg a zene szól, és átnézek a visegrádi várra, eszembe juthat a krimiíró Chandler megfogalmazása: „Azé a hely, aki a legszenvedélyesebben követeli magának.”

Szeptember 21., péntek
Süt a nap, látni a japán birs árnyékát, hallom, a szomszéd császárfáján hogyan veszekszenek a szarkák. Ősz van, azt bizonyítja minden, hogy a Teremtő jól rendezte be a világot. Vajon miért rontjuk el újra meg újra?
Kevés, aki elé áll ennek a rontásnak. Bátorság kell hozzá, egészséges tetterő, jól kiválasztott szavak, s olyan hivatás, amely nyilvános szereplésre ad felhatalmazást. A papoké ilyen.
Ma szűk körben egy bátor papra emlékeztünk. A „szűkkörűség” nem azt jelenti, hogy kevesen voltunk. A váci ferences templom padjai megteltek, egyébként is hiba volna túlbecsülni a sokaság erejét. A fontos dolgokat jobb szűk körben kimondani. A tömeg veszélyes. Arra kényszerít, hogy engedményeket tégy. A kedvében járj. Ez felhígítja a szavakat, amelyek aztán erejüket vesztik, és elszállnak a semmibe. (Henri Michaux szerint jó könyv az, amely nem szól kétszáz embernél többhöz. Van ebben némi túlzás, de igazsága kétségtelen. Ráadásul senki nem tudja, hogy amit ír, olyanok olvassák-e majd, akikre számít. Akiket épp az a hit köt össze, legyenek bár távol egymástól, hogy a sokasággal szemben nekik titkos írójuk van. Ez olyan, mint egy öszszeesküvés. „Összeesküvők” olvassák ma is Rúmit, a szúfi költőt, Baltasar Graciánt, a spanyol barokk óriását, és ilyenek voltak évtizedekig Hamvas Béla olvasói is.)
Egy ferences barátra emlékezem ma, akiben szintén volt valami „titkos”.
Szabados Imreként született, Anzelm atyaként halt meg. Az előbbi száz éve történt, az utóbbi hét esztendeje. A kivonást elvégezve azt kapjuk, hogy kilencvenhárom évet élt. Szép kor, de bevallom, annak ellenére, hogy ismertem és szerettem, se kora, se a szakmája nem érdekelt igazán. Azért volt számomra fontos – ám e tekintetben rettentő fontos –, mert képes volt meghallani, amit a sokaság alig vagy egyáltalán nem. Mire gondolok?
Arra, hogy Isten szól, beszél, egyformán mindenkihez, nem tesz kivételt az ateistával sem, és bizonynyal fütyül rá, ki melyik felekezethez tartozik. De hiába mondja, hiába szólít meg engem, téged, őt: milliókat – süketek vagyunk. Mózes hallotta, mit mondott, hallotta Mohamed is, és miért? Mert ők jelen voltak koruk világában, míg mi csak vendégeskedünk. Nem látjuk, mi fontos, nem értjük, mi mit jelent. Félálomban botorkálunk, és a politika odavetett csontjait rágjuk, amit csirkefogók löknek a lábunk elé.
Anzelm különbözött. Ő jelen volt, ébren töltötte kilencvenhárom évének nagy részét, és arra ösztökélt mindenkit, hogy éljen teljes életet. Amikor erre biztatott, nem kifordult szemmel tette. Madárcsontú volt, alig ötven kiló, de szavainak szigorúsága a bűnnel szemben nem ismert kíméletet. Téved az, jelezte, akinek élete örökös ájtatoskodásból, napi gyónásból, áldozásból és abból a hivalkodó „jóságból” áll, mely rá akar döbbenteni másokat, mennyire tökéletlenek… Az ilyen rosszabb az istentagadónál. Anzelmben élet volt, elevenség, tempó – úgy száguldozott kerékpárjával a városban nyolcvanéves koráig, hogy az autósok frászt kaptak tőle.
A templom imatermében összeütöttek emlékére egy kiállítást. Ott volt az atya kerékpár-igazolványa, és viszontláttuk az ingát. Ötvennyolc évesen ismerkedett meg vele, attól fogva ezreknek lóbázta ki, jól dolgozik-e a veséje, egészséges-e a mája. Láttuk kartonjait. Óriás rajzlapokra írta föl, mi az erény, mi a bűn, hogyan kell étkezni, napozni, vízzel és agyaggal gyógyítani. A legmocskosabb időkben is sugallta, hogy aki hisz, az erősebb, és nincs oka félni, mert védi az Égi Megbízó.
A szúfi legendát juttatta eszembe ’Abd al-Qádir Dzsíláníról. Tizennyolc évesen Bagdadba indult, hogy ott tanuljon tovább. Édesanyja ötven aranyat varrt a ruhájába, és arra kérte, hogy jöjjön bármi, hazug szót ki ne ejtsen ajkán. Útközben rablók támadták meg a karavánt. Mit viszel magaddal, kérdezte a fiút az egyik, és az azt felelte: ötven aranyat. A rabló nem hitt neki, ahogy egy másik sem, így került a vezér elé, de ugyanazt a választ adta neki is. Mi több, elé rakta a ruháját, benne az aranyakkal. A rablóvezér zavarba jött, és megkérdezte a fiút, miért vallotta be, mi van nála. Az elmondta neki, mivel indította útnak az édesanyja. A marcona férfit, aki útonállásból élt, annyira megindították szavai, hogy a fiú lába elé borult.
Hogy ilyen ma nem történhet? Dehogynem. A mai útonállók itt vannak, de készülődik valahol a fiú is. Azon múlik minden, mit kap útravalóul az édesanyjától.

Szeptember 26., szerda
Az antikváriumban néha megnézem a képeslapokat is. Van köztük figyelemre méltó. Egyiknek a képes fele érték, a másiknak a szöveges oldala, nagy ritkán mind a kettő. A minap ilyenre leltem. A kép alatt ez a szöveg állt: „Balaton – jön a hajó.” Látni a vizet, látni a közeledő hajót, látni azt is, hogy nem a Kilenclyukú hídról van szó, mégis odaírták. Hogy rájöjjünk, mi oka lehetett a központi együgyűségnek, meg kellett fordítani a lapot. Hátoldalán 8 és 12 filléres bélyeg, egyik Esze Tamást mutatja, a másik negyvennyolcas zászlót. Tán azok egyikét, melyekért Rákosi Mátyást Moszkva „becserélte”. Vagy „ki”… A zászló tehát kétszeres történelmi tartalommal lobog. Van ma ehhez hasonló bélyeg? Nincsen. És ilyenfajta zászló? A Népszava szerint van: az Árpád-sávos. Történelmi tartalma annak is legalább dupla, tehát kinek így, kinek úgy lobog. De lássuk, mi van a lapra írva.
Címzettje P. Ferencné elvtársnő, Rico Kötszergyár, Budapest XIII., Váci u. 147. A szöveg: „Szeretettel üdvözöllek férjeddel s az elvtársakkal együtt: M.-né. Siófok, 1949. VIII. 23.”
A címzés pontatlan. A gyár az ezredfordulóig a Váci út 141. szám alatt üzemelt, akkor a szép ipari épületeket lebontották. Hogy a címzés hibás, illetve M.-né a gyárba küldte a balatoni hajót, arra utal, hogy se a feladó, se a címzett elvtársak nem dolgoztak régen a Ricónál. A párt küldhette őket oda. Hogy megszűnjenek a lazaságok. A mozgalom feszességét más is bizonyítja: nem használták egymás keresztnevét. És nagy az éberség is: M.-né és az elvtársak egy szóval sem utalnak arra, mit kerestek ’49 nyarán Siófokon. Akkor még nem voltak vállalati üdülők.
A szöveg rövid, mégis csupa talány. Így leveleztek a kommunisták, ennyi érzelemmel látta el tagjait a párt.
Én a mai elvtársaknak szintén balatoni lapot ajánlanék. Az lenne a kép alá írva: „A hajó elment.” Úgy értem, az övék.