(kutyából lett-e…)

Én nem tudom, hogy a rendszerváltozásként aposztrofált jelenség kezdete óta, tehát az elmúlt tizenhét esztendőben minden politikai és közszereplőről teljes biztonsággal kide-rült-e, hogy valójában kicsoda. Ez a „kicsoda” erősen emlékeztet a „ki a csoda” kifejezésre, s van némi köze a „mi a csodához” is. A fenti kérdés nem arra vonatkozik, hogy ez vagy az a személy milyen nyílt vagy titkos szerepet játszott a Kádár-kor elképesztő, szörnyűségesen bolondos, abszurd történetében, hanem arra, hogy valóságos énje miként nyilvánult meg gondolataiban és tetteiben a szabadabb megnyilvánulás korában. Tehát: mit beszélt a parlamentben, mit írt az újságban, miként és miféle televíziókban ténykedett, mennyire volt konzekvens, mely eszméket favorizált? Úgy vélem, tizenhét év alatt általában minden kiderül, folyamatos képmutatásra ez túl hosszú idő, az érdekek és a hatalmi ideológiák pedig oly sokszor és oly alaposan változtak, hogy az, aki kitartott bizonyos elkötelezettségek mellett, aligha téveszthető össze azzal, aki más elkötelezettségek szolgálatában áll.
Sokan emlékezünk még Esterházy Péter szellemes bon mot-jára 1990-ből, amikor a damaszkuszi út megnövekedett forgalmáról beszélt. A szellemesség szellemesség marad akkor is, ha igazságtartalma kétségessé válik: ugyanis a damaszkuszi úton valójában gyér volt a forgalom, a saulusokból nem lettek Paulusok, miként a kutyából sem lesz szalonna. A magyar szocialista értelmiség, az irodalom és a média Kádár-kori jelesei maradtak azok, akik voltak tehetségüktől függetlenül. A KISZ-káderekből sem lett általában jobbközép tartóoszlop, legfeljebb a privatizáció kezdeti szakaszának bohókás idejére. Az SZDSZ holdudvarának személyiségei közül a többség visszatért a hivatalos baloldal kebelére, csak a legeredetibb figurák váltak renitenssé, néhányan pedig a kezdet kezdetén a Fideszhez csatlakoztak, s ott ragadtak azután is, hogy annak elitje konzervatív és nemzeti beütésekkel egészítette ki a liberális értékeket.
Egyvalakiről tudok hirtelenjében, aki kissé megkésve ugyan, de a damaszkuszi útra tért: Csintalan Sándorról. Vele azonban aligha történt valamely transzcendensnek nevezhető esemény. Bár mostanra az ő esetében is világos, hogy kicsoda. Most jut eszembe, van még valaki, aki merész fordulatot tett az elmúlt esztendőkben, a Csintalanéval ellentétes irányban. Mégpedig Debreczeni József, aki mostanság ugyan eléggé hallgatag, de különös, változékony voltához kétség aligha fér. Róla például, bár egy időben biztos voltam benne, most nem tudom, hogy kicsoda.
Van egy szűknek tekinthető közösség, az MDF, amelynek milyensége nem egyértelmű. Amikor az MDF-ről beszélek, vezetőcsoportjára gondolok, a nagy „normálisokra”, akik saját meggyőződésük vagy politikai értékeik szerint osztják az észt és az igazságot, s Leninhez hasonlóan vívják kétfrontos harcukat. Némelyikükről tudhatjuk kicsoda, másokról nem. Van egy jézusi példabeszéd, amely arról szól, hogy gyümölcseiről ismerni meg a fát. Ez eleve az emberekre vonatkozik, s társadalmunk jelenlegi állapotára tekintve, egyértelmű és világos. Mások legtitkosabb gondolatait ugyan nem ismerhetjük, de írott vagy íratlan szavait és tetteit igen. Ezért bátran kijelenthetjük, hogy csekély kivétellel mostanra minden magyar közszereplőről kiderült, kicsoda, milyen érdekeket és értékeket szolgál. Valószínűleg van néhány kivétel, elsősorban a jobboldalon, aki más érdekeket szolgál harsányságában megtévesztőn, titokban, de a magyar értelmiségi és politikai elit többsége szilárdan ott van, ahol lenni látszik.
Hogy a damaszkuszi út ismét megnyílik-e, én nem tudom…