Vlagyimir Putyin már 2004-es újraválasztásának éjjelén kijelentette, hogy tartva magát az alkotmányhoz, egymás után két ciklusnál tovább nem marad az ország elnöke. „Új embernek kell jönnie!” – fogalmazott félreérthetetlenül. Azóta is sokakat nyugtalanít, hogy a sikeres és erős vezető nélkül miként maradhat fenn az a rendszer, amely visszavezette az országot a nemzetközi porondra. Ki lesz az utód, aki e teherrel a vállán képes lesz tovább működtetni az utóbbi hét évben kialakított politikai struktúrát? Mint Putyin egyik életrajzírója, Roj Medvegyev történész fogalmaz, a kérdést bonyolítja, hogy Oroszország helyzete lényegesen különbözik a többi elnöki rendszeren alapuló országétól. Putyin ugyanis nem egy a vezetők sorában. A pártállami szovjet hatalmi rend 1991-es összeomlása után kialakuló szerkezet építése ugyanis még nem ért véget. Borisz Jelcin 1992 és 1999 közötti országlása a rombolás, semmint az alkotás szóval jellemezhető. Amit ma sokan demokráciának hisznek, az valójában inkább anarchia volt. Putyin fogott hozzá a szétesőben lévő állam megerősítéséhez, ez a folyamat azonban kétségtelen sikerei mellett is legfeljebb csak a kétharmadánál tart. A nemzeti, szociális, gazdasági és ideológiai építkezés még koránt sincs befejezve. A stabilitás nem automatikus. Az ország még mindig a sok tekintetben fájdalmas átmenet időszakában él.
A rendszer működtetése nagyobb részben függ az első számú vezető rátermettségétől, mint más nagyhatalmak estében. Oroszországot a Nyugattal ellentétben nem intézmények, hanem cárok irányítják. Négy év óta éppen ezért vetették fel mind többen a Kreml folyamatos cáfolatai ellenére: meg kellene változtatni az alkotmányt, hogy a sikeres elnök befejezhesse megkezdett művét. Hivatkoztak Franklin D. Rooseveltre, aki a második világháború nehéz éveiben a szokásjogot felrúgva három cikluson át vezette az országot, s 1944-ben negyedszer is nyert. Felemlegették François Mitterrand-t, aki számára a két ciklus 14 évet jelentett, vagy a közép-ázsiai rendszereket, amelyekben az államfők 1991 óta tartó kormányzása a stabilitás és a gazdasági növekedés talán első számú záloga. Putyin azonban csak annyit engedett, hogy – mint 2005 áprilisában a hannoveri kiállítás megnyitóján fogalmazott – az alkotmány csak egymás után nem enged három elnöki ciklust. Hozzátette azonban, nem tudja, hogy 2012-ben vissza akar-e térni a Kremlbe.
Az utódlás kérdése tehát így vagy úgy, négy éve a levegőben lóg, s Putyin egyik fő gondja az irányvonal folytatásának biztosítása 2008 után is. El is kezdte a folyamatosságot garantáló struktúra kiépítését. Ezzel együtt kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy meg kell teremteni a Putyin befolyását fenntartó feltételeket is. Egyrészt azért, mert politikusként túlságosan fiatal ő még ahhoz, hogy végleg lelépjen a színről. Meg sem tehetné, már csak azért sem, mert az általa kiépített, alapvetően rá szerkesztett hatalmi rendszer (egyelőre legalábbis) nem engedi el. A színen maradásra predesztinálják az erős, demokratikus Oroszország megteremtésében eddig elért sikerei, 80 százalékos népszerűsége s legalább ennyire az alkotás jól látható hiányosságai. Egykori utódként Putyinnak azzal is tisztában kell lennie, hogy a következő elnök személyének egyszerű kiválasztása és hatalomba segítése önmagában nem garantálja a kurzus folyamatosságát. Olyan hatalom összpontosult mára a Kremlben, amelyre megválasztásakor talán csak legmerészebb álmaiban gondolt. Így egy szimpla váltás esetén az utód könnyen módosíthat az irányvonalon, amint azt maga Putyin is tette.
Világos volt tehát, hogy az utódlás szűken vett értelmezése nemcsak nem hatékony, de egyenesen az ország stabilitását is veszélyeztetné. Ahogy Medvegyev fogalmaz, a jelenlegi elnöki hatalomban rejlő erőt és tartalékokat akkurátusan kell egyik edényből a másikba átönteni. Gleb Pavlovszkij politológus, a Hatékony Politizálásért Alapítvány elnöke a feladat bonyolultságára is rámutatva még egyértelműbben mondja ki, hogy Putyin nem is klasszikus értelemben vett utódot keres, hanem olyan embert, aki csak a helyét foglalja el, de a szerepébe nem lép. Putyin szerepét maga Putyin játssza tovább.
A hatalomátadás mechanizmusának, a 2008 utáni politikai szerkezet kialakításának egyik fontos lépése Viktor Zubkov kinevezése. Borisz Jelcin idején az utódlás rendje a jelölt kormányfővé emelésével kezdődött, s a miniszterelnöki szék automatikusan ugródeszkát jelentett a Kremlbe. Ma azonban más a helyzet, s mások a hatalmi viszonyok is. A kormány élén történt váltás, Zubkov személye éppen a távolodást jelzi a jelcini utódlási modelltől.
Putyin terveiben a hatalomátadás mechanizmusa immár jól kivehetően három eseményhez köthető. Az egyik a december elején sorra kerülő dumaválasztás, ennek azonban periferiális a jelentősége, az eredmény előre látható, a tét minimális, a kampány bizonyos mozzanatai, a hatalmi párt, az Egységes Oroszország mozgása azonban bizonyos mértékig része, néhol eszköze a rendszer átalakulásának. A másik a kormány megújítása. Ez a kabinet átmeneti, mandátuma minden valószínűség szerint nem csupán az elnökválasztásig tart, s a Kreml fontos szerepet szán e kormánynak a Putyin utáni politikai kurzus megszabásában – ami az eddigi irányvonal folytatását jelenti. Erre garancia Zubkov felkészültsége és az elnök iránti lojalitása. A harmadik esemény magának az utódnak a kiválasztása. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, ahogyan a legutóbbi nagy nemzetközi sajtókonferenciáján Putyin fogalmazott, amikor nem a szó szoros értelmében vett, a saját szerepével felruházott utódról, hanem az elnöki poszt várományosáról beszélt. A személy kiválasztásában most nagyjából két hónapos szünet következik, s az elit a kormányalakításra összpontosít, mindenki inkább saját pozícióinak megtartásán, javításán fáradozik. Az események ilyetén alakítása Putyin szempontjából nézve logikus, hiszen a figyelem középpontjában így az utolsó pillanatig ő áll, egyúttal az állandó építkezéssel, a Kreml körüli erők energiáinak lekötésével biztosítja az átmenet stabilitását. Az utód személyével kapcsolatban fennmaradó bizonytalanság tehát Putyint erősíti, ráadásul a jelöltek körének egyértelmű bővülése a verseny látszatát kelti, bizonyos mértékig a folyamat demokratikusságát hangsúlyozza. Először megjelent e versenyben a lelépő kormány két első miniszterelnök-helyettese, Szergej Ivanov és Dmitrij Medvegyev, aztán néhány hónapja egyre többet beszéltek harmadik személyről, s a képbe belépett Szergej Nariskin kormányfőhelyettes, Vlagyimir Jakunyin, az Orosz Államvasutak elnöke s immár Viktor Zubkov is. Az esélyesek között fel-felmerül még Szergej Csemezovnak, az állami fegyverexportőr, a Roszoboronexport első emberének vagy a Kreml adminisztrációját vezető Szergej Szobjanyinnak a neve is. Legutóbb Putyin öt-hat esélyes jelöltet emlegetett. Ez a helyzet mindenképpen növeli az elnök mozgásterét, hiszen az események alakulásának függvényében a lehető legkésőbbi időpontig alkalmat ad a változtatásra, szükség esetén a korrigálásra.
„Az alapvetően a stabilitás biztosítását, a kurzus folytonosságát és Putyin befolyásának fenntartását célzó új politikai struktúra alapeleme a hatalom eddigi koncentrációja helyett annak elosztása az elnök, a kormány s egyéb informális erőközpontok között, ezenkívül a potenciális csomópontok körülbástyázása ellensúlyokkal, beleértve ebbe az utód befolyásának korlátozását is. E mechanizmus révén a posztszovjet történelemben először több központban születnek meg a döntések. Ám mindez nem nevezhető demokratizálódásnak, sokkal inkább egyfajta korlátozott, az elit belső köreit érintő nem publikus pluralizmusnak. E konstrukcióban tehát nem is az utód személye a fontos, hanem a kiválasztás mechanizmusa – közvetlen kijelölés lesz, vagy egy körből lehet választani –, illetve maga a struktúra, pontosabban annak képessége a belső egyensúlyok megtartására” – nyilatkozta Andrej Rjabov belpolitikai elemző, a moszkvai Carnegie Központ munkatársa, megjegyezve, nagy kérdés, hogy ez a struktúra miként épül tovább, és hogyan fog működni.
„Nem az a fontos, ki lesz az új elnök, hanem az, hogy miként alakul a politikai rendszer” – hangsúlyozza Alekszej Makarkin, a moszkvai Politikai Technológiák Központjának helyettes vezetője is, jelezve, hogy az utód nem lesz túlságosan szimbolikus, saját kapcsolatokkal rendelkező figura, mert az nehezebben lenne beilleszthető ebbe a rendszerbe. „Putyin – mint az már most látszik – jól válogatott csapatot hagy örökül, egyúttal a kurzusra emlékeztetőül utódjára” – teszi hozzá, megerősítve, hogy Zubkov ebben az ellensúlyokra épített rendszerben kulcsszerepet játszik.
Ez a folyamat, az új politikai szerkezet közvetlen kialakítása, a leendő ellensúlyok magját alkotó, megbízható, Putyinhoz lojális csapat tagjainak kulcspozíciókba emelése valamikor az év elején kezdődött el Szergyukov kinevezésével. Ide tartozik a Szentpéterváron a jelenlegi elnök mellett dolgozó Vlagyimir Csurovnak a kinevezése a Központi Választási Bizottság elnökévé, autonóm nyomozóbizottság létrehozása a legfőbb ügyészségen Alekszandr Basztrikinnak, Putyin egykori egyetemi csoporttársának vezetésével, vagy Anatolij Szergyukov előlépése védelmi miniszterré, mint ahogy apósának, a szintén Pétervárról ismert Viktor Zubkovnak a miniszterelnöki, illetve korábban Szergej Nariskinnek a gazdasági kapcsolatokért felelős kormányfő-helyettesi kinevezése. Ugyanezt a szerepet játssza a pártrendszerben az Egységes Oroszország mellé felépülő Igazságos Oroszország. Még nem teljesen világos, hogy milyen feladatkört töltenek be, de természetesen a struktúra részei lesznek a korábban is szélesebb körben ismert belső kör tagjai Szergej Ivanovtól Nyikolaj Patruseven, Viktor Ivanovon és Igor Szecsinen át Dmitrij Medvegyevig.
Ez az alakuló rend semmiképpen sem nevezhető egyetlen központúnak, inkább irányított pluralizmusnak, ami azonban korántsem demokratizálódást jelent. Sokkal bonyolultabb annál, így működése is sok kérdést vet fel. Ebben ellensúlyai lesznek az eliten belül még a Kremlből az üzleti szférába kikandikáló biztos embereknek is, így Szecsinnek és igazgatótanácsokban ülő társainak vagy a nagyvállalatok éléről utódként jelentkezőknek, mint például Jakunyinnak. Erre azért is szükség van, mert minden kijelölési procedúra ellenére az új elnök mégiscsak megválasztott, jelentős társadalmi támogatással bíró személy lesz. A kormányváltás egyebek mellett azt szolgálja, hogy már a leendő elnök is korlátokkal szembesüljön, így például ne legyen lehetősége kinevezni a kulcsposztokra protezsáltjait. Ezek a helyek eleve foglaltak lesznek, amely helyzeten nem lehet feltűnés nélkül változtatni. Figyelemre méltóan még a leendő ellensúlyfigurákat is úgy válogatják, hogy egymásnak nem szövetségesei, hanem párhuzamos lobbikkal kapcsolatban álló személyek. Így e korántsem átmeneti célokra készülő rendszerben a döntőbíró szerepét Putyin játszhatja el, s lényegében az is mindegy, hogy milyen poszton. Legfeljebb adott esetben majd megerősítik egy kicsit a pozícióját, de eleve szentesíti azt Putyin személye. Ami pedig az utódokat illeti, belőlük a kirajzolódó rendszerben a tervek szerint nem is egy, hanem több lesz. Oroszországot a következő elnöki ciklusban e forgatókönyv sikere esetén valójában Putyin kapitány csapata fogja vezetni.
Brüsszel
Brüsszel szankciókat akar kivetni Izraelre
