Magyar gyarmat

A magyar irodalom rezervátumba szorult. Akik olvasták Törzsi gyűlés című, e lap hasábjain nemrég megjelent írásomat, azoknak ismerős a mondat. Az írószövetség legutóbbi közgyűlése kapcsán jutott eszembe. Hogy a politika, de részint a társadalom is az írókra mint valamiféle furcsa törzsre tekint. Ha van tolluk, vélhetőleg indiánok, és úgy is kell bánni velük, mint ahogy az indiánokkal szokás bánni manapság. Vagyis emberségesen. Nem „a halott indián a jó indián” a jelszó tehát, hanem segélyprogram és rezervátum. A gondoskodva megvető többség odavetett gesztusai. Az írók, de más művészek is hovatovább kisebbségi számkivetettként kuncsorognak segélyért. Mintha ingyenélők volnának. A gyarmatosító többségi állam kitartottjai. Teher a nyakon.
Jó ez a rezervátumhasonlat, mert ellentmondás van benne, mely firtatva igencsak messzire vezet. Rezervátumba szorult a magyar irodalom? Indiánok a művészek? De akkor kik a gyarmatosítók? Ez egy napirenden lévő s nem egy napirend előtti kérdés, mert egyre többen érzik úgy, és nem kizárólag értelmiségiek, hogy bennszülöttek egy többségi államon belül. Az indián népeket idegen hatalmak gyarmatosították: Anglia, Franciaország, Spanyolország és Portugália. Ezek az országok kárhoztatták rezervátumlétre Amerika még megmaradt őslakosságát, mondván, a fehér emberek felsőbbrendűek, amazok, a bennszülöttek meg vadak. A hódítók értetlensége s erőszakossága ha nem is menthető, de magyarázható, a magyar irodalmat rezervátumba szorító erők értetlensége és közönye viszont a magyar kulturális örökség iránt semmivel sem magyarázható, mert itt egy hatalom a saját többségi kultúráját, irodalmát, festészetét zárta rezervátumba. A menedzserek, akik a Hankooknak húszmilliárd forintot juttatnak, és a Magyar Írószövetségnek hatmillió forintot löknek oda, nem guargumin nőttek föl, hanem József Attilán. Ez a kultúra elvileg az övék – is. Magyar. Képzeljük el, hogy a komancsok ellen hadakozó angolok Shakespeare-t zárják rezervátumba. Őrület, ám van benne rendszer. Mert ma ez a rendszer.
A szupermodern ember alapélménye, hogy gazda nélkül lett ismét rabszolga. Valamikor, a hódítások korában és a gyarmati korban az ellenséget, a megszállót mindig be lehetett azonosítani. A klasszikus gyarmatbirodalmak felbomlásával és a hódító jellegű háborúk ellehetetlenülésével ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Az Egyesült Államok immár gyarmatbirodalom nélkül vált a világ csendőrévé. Irak és Afganisztán megszállása látszólag mintha cáfolná ezt, ám a cáfolat látszólagos. Az Egyesült Államok ereje nem egy klasszikus értelemben leigázott gyarmatbirodalomból ered, a megszállás paradox módon a máshonnét, másképpen szerzett erő jele, arról nem is beszélve, hogy az Egyesült Államok immár a múlt. 2006 az első év, amelyikben Kína szén-dioxid-emissziója meghaladta az Egyesült Államokét. A baloldali antiglobalista erők persze még hosszú ideig ellesznek azzal az összeesküvés-elmélettel, hogy az egész globalizáció mögött Uncle Sam, a dollárpapa áll, de a békemozgalmakból visszamaradt transzparensek előbb-utóbb kifakulnak. Amiként a dollár árfolyama észrevétlenül néhány év alatt a felére zuhant, az Egyesült Államok súlya a világgazdaságon belül is csökkenni fog, India, Kína, Brazília, Japán és a közel-keleti olajállamok súlya pedig növekedni, éspedig anélkül, hogy ez bármiféle morális megújuláshoz vezetne.
Az Egyesült Államok egykor vietnamizálta a háborút, most a globalizáció vietnamizációja folyik. Kihelyezés ez a javából. A népek immár önként és dalolva, külső kényszer nélkül uniformizálják és szorítják rezervátumba saját hagyományaikat a fejlődés nevében. Így lett gazda nélküli gyarmat a Föld, és hazátlan ország az, ahol halandók vagyunk.