Megfürödni az ősbizalom gyógytavában

Méhes György nagymamáját, akitől az író a világszép meséket hallotta, úgy hívták a falujában: a hazudós Anikó néni. Emma néninek, aki a Bodrogköz meséit mondja ma is, néha odaszóltak: Na, mondd a bolondságot, Emma! Mert ha hinni, érteni már nem akarták is a mesét, csak elmentek hozzá egy kapálással töltött, nehéz nap holtpontján, s az élő meséből merítettek erőt a további kemény robothoz és a sors megpróbáltatásaihoz.
A tudomány és a technika fejlődésével bekövetkező gondtalan, szép jövőbe vetett hit néhány évtizedre mesekönyvekbe száműzhette a mesét. Elveszett az eleven kapcsolat a mesélő és hallgatósága között, elveszett a kulcs is a meseértéshez. Sokan ma már azt sem tudják, hogy a mesék java része egy-egy kis közösség valamelyik jól ismert tagjáról szól a maga szimbolikus, évezredes bölcsességet hordozó nyelvén.
A kor reményeit vesztett embere újra a meséhez fordul. Ahogy befelé lépdel a mesék erdejébe, felismeri magát benne, megfürdik a máig ép ősbizalom gyógytavában, egyre kevésbé tudván, hogyan is élhetett eddig nélküle.
A népmese napja úgy született meg, amiképp a mesékben történnek a dolgok. Szalai Gáborné, a százhalombattai könyvtár igazgatója azt találta mondani egy előadás után a Magyar Olvasástársaság tanácstagjának, mi lenne, ha Benedek Elek születése napja országos ünnepe lenne a népmesének. Koszecz Sándor felvetette, a tanács elfogadta, vállalta, hogy szervezi: három éve 97 helyen rendezték meg, két éve 157 helyen ünnepeltek, s idén is száznál jóval több helyszínen. De igazából persze mindenhol ünnep van, ahol és amikor mesét mond valaki. Legyen az Sebestyén István, aki áldozatos fiatal értelmiségiek segítségével otthagyhatta a gyári munkát, hogy a Bukovinából hozott mesékből éljen, Boldizsár Ildikó, aki mesekutatóból lett gyógyító mesélő, vagy Pápai Istvánné Páha Emma néni, aki Karcsa mesekincsét élteti, s gazdagítja tovább az új barátainak mesélt sorsmesékkel.