(milyen a hazatérés…)

Én nem tudom, másoknak milyen érzés hazatérniük. Számomra a hazatérés az utóbbi években az őszt jelenti. Az idén négy hónap távollét után érkeztem meg Budapestre a nyár utolsó üzenetével: sok csopaki virággal, no meg kiskutyámmal, Natasával, aki minden ilyen alkalommal a maga módján megjelölgeti utcánk szegletköveit, majd harsány ugatással jelzi, hogy itthon van, s mindenki vegye tudomásul, ki az úr a háznál. Mivel ő eddig egy kert kizárólagos ura volt (bár a környékbeli macskák ezt egyáltalán nem vették tudomásul), most egy ideig azt hiszi, hogy az utca az övé (amit a VII. kerületi macskák éppen úgy figyelmen kívül hagynak, mint a csopakiak).
Amikor kilépek a kocsiból, s előszedem csomagjaimat, a legelső észrevételem az, hogy büdös van. Ez a bűz összetett, valószínűleg csak a vidékről jöttek orra érzi, s minden bizonnyal összefügg azzal a mocsokkal, ami másodlagosan tűnik szembe, és egy szeméttelep hangulatát idézi fel. Az a furcsa, hogy néhány hét elteltével sem a szagot, sem az utcát borító különféle hulladékot nem észlelem, mindez természetessé válik, s ha ironizálni akarnék, azt mondanám, hogy az otthonosság érzését kelti.
Továbbá az idén nemcsak az orromat és szememet érte inzultus, ha annak nevezhetem eme kezdeti kellemetlenségeket, hanem a lelkemet is. Budapestre érkezve három utcasarkon háromszor hajolt kocsim nyitott ablakához egy-egy udvarias hajléktalan, szolidaritásomra számítva. Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy szolidaritásomat egy hajléktalanra, az utcánkban közismert Dzsíbíszíre összpontosítom, azt remélve, hogy így nagyobb lesz a hatásfoka. Tehát hazatértemkor első benyomásaim: a liberális székesfőváros büdös, koszos, és tele van hajléktalannal.
Utóbbi megfigyelésemet megerősítendő a csomagjaim előszedegetése közben ősz hajú férfi lép hozzám, s rendkívül választékosan megszólít: „Uram, ne nyugtalankodjék, ne is tartson tőlem, nálamnál értelmiségibb embert keresve sem talál a környéken, ne tévessze meg, hogy pillanatnyilag az utcán vagyok. Nem tudna néhány forinttal kisegíteni?” Mindkét kezemben csomag van, a vállamon, a nyakamban is, Natasa pórázát a horgasinammal tartom, így aztán mentegetőzve kinyögöm, hogy helyzetem pillanatnyilag nem ad lehetőséget jótékonykodásra. Ez a helyzet őt nem zavarja. „Akkor adjon egy cigarettát!” – mondja, most már csöppnyivel érdesebben. „Nem dohányzom” – felelem, és majdnem sikerül felbukfenceznem a pórázon, amit Natasa a lábam köré tekert. Ha most netán ez a pillanatnyilag utcára került ember elvenné tőlem a hűtőtáskát meg a szennyes ruhacsomagot, és segítené elvinni a kapunkig, talán felszabadult kezemmel a zsebembe tudnék nyúlni, ahol cigaretta ugyan nincs, de valami pénz azért akad. Ilyesmi azonban nem jut eszébe. Elveszti irántam az érdeklődését, s másik járókelőt közelít meg ugyanazzal az „értelmiségi” szöveggel. Valahogy elcsetlek-botlok a házunkig, kiveszem az addig a számban tartott kapukulcsot, s lám, ismét ott áll mellettem előző találkozásunkról tökéletesen megfeledkezve, s választékos modorban újra a segítségemet kéri. Az állammal kitámasztom a kapuszárnyat, Natasáról bal kézzel leveszem a pórázt, és elkezdek vánszorogni fölfelé a lépcsőn, a málhám van vagy harminc kiló. Emberem undorral néz utánam, felettébb szívtelen állatnak tart, aki fütyül más nyomorúságára. Egyáltalán nem fütyülök, inkább lihegek és nyögök. Emlékszem, amikor tavasszal Csopakra indultam, ahogy kiléptem az első adag csomaggal a kapun, Dzsíbíszí ott termett, és azt kérdezte, miben segíthet. Vele való szolidaritásunk kölcsönös. Hogy most merre járhat, s miként vészelte át a nagy nyári forróságot, én nem tudom…