Mindent kiszivárogtatok (40.)

A SEMMITTUDÁS EGYETEMÉRŐL
– Nem azért írok róla most már több hete, hogy jelezzem az olvasónak ezt az új premieremet. (De. Azért is.) De – talán elhiszi az olvasó –, műsoron kívül is foglalkoztat valami egyre jobban. Szóvá tenném, bár éppen az elhallgatásról… (lenne szó.) Évek óta küszködök a bőbeszédűségemmel. A legtöbb esetben rossz szájízzel jövök el egy-egy társaságból, ahol mindig én vagyok a középpont. Évekig írom egy-egy önálló estemet, addig nyesem-faragom, míg kilúgozok belőle szinte minden felesleges szót. Tulajdonképpen két önálló estem között meg sem szabadna szólalnom. Gyökössy Endre szóböjtre biztat bennünket. Ő már háromnegyed óráig is kibírja figyelmes hallgatással, odafigyeléssel. Én azt mondom el egy ilyen társas együttlétkor, amit úgyis tudok, és ezért semmivel sem töltődök fel. Mándy nagyokat hallgatott ilyen helyzetekben, aztán hazament és megírta. A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és a hidegség; az ember a hallgatásban szeret a legizzóbban; a lárma és a szavak sokszor kioltják a belső tüzet – írja Charles de Foucauld.
Jelenlegi érzéketlenségi stádiumomban ott tartok, hogy itt még fecsegek, de ebben a (nem önmagamat propagáló) (???) új estemben az úgynevezett két szám közötti „összekötőszövegeket” a minimálisra csökkentem. Valamikor kifejezetten hangsúlyoztam, hogy nekem – a többi humoristával szemben – nincs szükségem a „bemelegítésre”, amikor előre „megágyaz” az ember a poénjainak, hogy azok majd jól „süljenek el”. Aztán – kishitűségből? – azon vettem észre magam, hogy én is ezzel a módszerrel élek. Már nem hittem az írásaimban, önmagukban. De talán arra is foghatom ezt, hogy humorista társaim elrontották a közönséget. Most megpróbálok visszatérni egykori önmagamhoz ebben az új estemben… – Nem tudom, a címét már említettem? (Még mindig? Vagy már nem propagálom magam többet?) (Ezen a héten.)
Lassan kifogyok a terjedelemből… és még el sem kezdtem, amiről ma beszélni szeretnék. Lazán összefügg ugyan az eddigiekkel annyiban, hogy olyasmit próbálok itt most papírra vetni, amiből semmi nem kerül majd be ebbe az új… (de megfogadtam, hogy erről a mostani premie… már nem beszélek.)
Kell viszont beszélnem arról, hogy miért tartok fontosnak a magam számára olyan szöveget, ami nem kerül be az estem… (!!!) Mert tartást ad, más lesz, úgy érzem, ezzel az előa… (!!!) A jéghegyet kell éreznem, miközben csak a csúcsát mondom el. Márai Sándornál találtam rá valami olyasmire, amivel messze nem azonosíthatom magam… de – ha kérkedőnek tűnne is fel – mégis jó lenne, ha kissé magamra ismerhetek.

MIELŐTT MÁRAI MAGYARORSZÁGRÓL
ELMENT VOLNA
– írja, az utolsó évben nem csinált mást, mint olvasott. Nem külföldi írók könyveit, hanem magyar írókét. De nem az ismert, becsült klasszikusokat – Arany, Vörösmarty, Jókai műveit –, nem is a századbeli nagy nemzedék, Móricz, Kosztolányi, Krúdy, Babits műveit, hanem a kevésbé híres, részben már elfeledett íróknak és költőknek az írásait, akik elkallódtak az elüzletiesedett, divatos és kivilágított nevek után kullógó irodalmi versenyben.
Az úgynevezett „második garnitúrát” olvasta. Például Színi Gyulát, akinek írásairól valamikor tudta a beavatott olvasó, hogy remekbe ötvözött ajándékot kap… Mert ez a „második garnitúra”, ezek a nagyon tehetséges, de kevéssé ismert magyar írók és költők, akik elkallódtak az irodalmi zsibvásár lármájában, nem engedhették meg maguknak, hogy selejteset írjanak. Még nem félt az író, hogy konfliktusba kerül a tömeggel, ha megőrzi egyénisége sajátságait a tömegízlés konzumszabványaival szemben. (Ahogy ma fél, hogy megsemmisül, ha feladja egyénisége sajátságait, és enged a tömegkeresletnek.)
Ezek az írók még keveseknek írtak. (Kiemelés tőlem.) Mint az eretnek, titkos szavakkal a szektához beszéltek. A „nagy írók”, a híres, ünnepelt alkotók művei hamar megtelnek közhelyekkel, mert azt, ami a műben valamikor meglepetés volt, a „siker” aztán az idő, az élet, az ismétlődés monotonsága különösen fakóvá színteleníti. (De például Színi… már a színtelenségellenes neve miatt is…) Szóval – folytatva Márait, sok jó íróval megesik ez. De az író, akit csak a szekta olvas, nem lesz színtelen az időben… Színinek (Tömörkénynek, Török Gyulának, Loviknak, Cholnokynak, Csáth Gézának, Moly Tamásnak, Térey Sándornak, Lakatos Lászlónak, Szász Menyhértnek, Keleti Artúrnak, Somlyó Zoltánnak, Szegedi Istvánnak) nem volt „sikere”. Láthatatlan volt(ak) az ember(ek) is, művei(k) is, poros polcokon maradt(ak) meg, de eleven maradt (mind!), nem jártak „társaságba”. (Színi és társai sem.) A redves magányban, szerzetesi sivárságban kallódó magyar írók mintha megfogadták volna La Bruyčre tanácsát, aki óvta az írókat a társasélettől, mert: „A bölcs óvakodik társaságba járni: fél, hogy unatkozik ott.”
Mi égett el ennek a csendes nemzedéknek alkimista műhelyében, amíg a sok pazarlóan eltüzelt nyersanyagból néha kiolvadt egy csepp színarany!