Mindent kiszivárogtatok (42.)

A SOROZATCÍM NEM LESZ MÁR JÓ
– Mert a Kádár–Aczél-idő ellenére sem voltam titkosítva. Maximum a tévében, rádióban. Ott se teljesen én, inkább csak az írásaim. (S velük, aki előadta.) (Én.) De nem voltam hős. Akkor sem éreztem magam annak, most már végképp nem… Így utólag. Nem szeretném, ha az életművemből – melynek zöme az „átkosban” született, hogy írásaimból-előadásaimból ezek a televízió-rádió cenzúráján kirostálódottak „maradnának csak meg.” (A tévé-rádió archívumokban – értelemszerűen – ez meg sem történhet.) (Bár ki tudhatja… Bárki nem… hogy titokban mit vettek fel… ha nem is játszották le…)
Tehát kiszivárogtatni már nem tudom ezeket a számaimat az önálló estjeimből. Mert a pódiumokon látható-hallható volt mindaz, amit majd most, eddig és a jövőben is közreadok. – Hogy mikor mit, abban „sugalmas ösztöneimre” hagyatkozok. Kétféle elgondolásból tettem eddig is, és tenném a jövőben. Egyfelől azt, hogy mikor mit közlök le, abba egy bizonyos „áthallásosság” játszik be… Mikor éppen mi az, ami sajnálatos módon még mindig nem évült el. De ebben az esetben sem túlzott fölénnyel, hogy: „én már akkor…!” (Mert hogy a mai napig „aktuálisak”, az messze nem az én erényem. De szégyenem se.) Másrészt azért „szivárogtatok” mégis… a már tisztázott titkosítás nemléte ellenére… mert újabb generációk nőttek azóta fel, na és a korábbiak időnként teljes amnéziában szenvednek. Ennyi didaktikusan „szájbarágó” bevezetés után már szinte szégyen előhozakodni magával az „írásművel”. De nem álszerénykedem, áthallás sajnos adódik ugyanis bőven. (S egyben illusztrálhatom, hogy egy adott kórban egy-egy számommal meddig mentem (mertem) – csak – el.) (És hogy ennek ellenére mégis a rostákon rendre kiestek.) Restelkedek tehát előhozakodni az alábbi művemmel is, de azért boldogan megteszem.

EBBEN A TÚLHARSOGÓ VILÁGBAN
– Kivágnám az eddigi csendjeimet a rádióban a magnószalagokról, összeragasztanám, és lejátszanám adásban.

MEGELÉGEDNÉK EGY ÁLLANDÓ 5 PERCCEL
A RÁDIÓBAN
– S akkor – mint a Heinrich Böll-könyvben – én is a stúdióban: magnóra hallgatnék.
S ezt egyenesben sugároznák.

EGY IDŐ UTÁN EGYRE TÖBBEN NEM
HALLGATNÁNAK
– Még népszerűbbé válnék ezzel.

A HÁZMESTERNEK „MŰVÉSZ ÚR”
LENNÉK
– Terhes anyák adnák át az állóhelyüket.
Az utcán ismeretlen emberek megszólítanának:

„GRATULÁLUNK! MEGINT NEM HALLOTTUK
A RÁDIÓBAN
– Legutoljára, azt hiszem, éppen tegnap se…”

EZEK LENNÉNEK AZ ÉN CSENDJEIM
– Amik addig tartanának, amíg az illetékesek
bele nem szólnának,
hogy: „Már megint miket hallgat ez el?!”

BESZÉDES CSENDEK LENNÉNEK EZEK
– Csak csendben beszélnének róla.

MINDENKI MEGNYUGODNA
– Amikor én következnék: „Na, most végre nálunk megint
csend van!”

A HUNGAROTON VELEM KÉSZÍTENÉ
– Az első magyar csendlemezét. Amiben betársulnék magam mellé.
Csendestársnak.

A CSENDJEIMET ENERGIAHORDOZÓ NÉLKÜL
Vehetnék át a külföldi adók.

„EURÓPA CSENDES” LENNE
„ÚJRA CSENDES”
– Személyesen is bejárnám az egész világot, hogy szemtől
szembe is meggyőződhessenek, hogy igenis:

NÁLUNK LEHET HALLGATNI!
– Persze minden országban a helyi viszonyoknak megfelelően
hallgatnék… (és hallgatnák.)

A LÉNYEG
Hogy temérdek aranyat hoznék be népgazdaságunknak, mert:
„HALLGATNI…”