Nagyapja, Vadász Mihály a két háború közötti építészet modernista nagysága; apja, Vadász György Kossuth-díjas építész; testvére, ifjabb Vadász György a legjobb magyar statikusok közé tartozik; az ő fia, Vadász Balázs pedig pályakezdőként már a negyedik generációt képviseli az építészszakmában. Kétféle vélekedést hallani az építészdinasztiákról. Az egyik egyértelműen pozitív: építész fiának, unokájának lenni főnyeremény, mert az ember a hivatást az anyatejjel szívja magába, s gyermekkorától egyengetik elindulását a pályán. A másik inkább negatív: az építész apa rátelepszik a gyerekre, aki esetleg egész felnőtt életében ezzel a lelki teherrel viaskodik…
– Lehet, hogy ez az apafigura másoknak nyomasztó volt, de aki ismeri az én bohém apámat, Vadász Györgyöt, az tudja, hogy minálunk gyökeresen más volt a helyzet. Sokáig még az sem volt biztos, hogy építész leszek. Bár így utólag azt kell mondanom, hogy mindig ott motoszkált bennem, hiszen otthon minden az építészetről szólt. A barátok, a nagypapáról szóló történetek, a házátadások, a díjak. Ha meglátogattam apámat a Buvátiban, s láttam, hogyan dolgoznak százan, s milyen jó a hangulat – öntudatlanul minden efelé orientált. De kérés vagy presszió nem volt ez ügyben. Hosszú ideig úgy is gondoltam, hogy megpróbálom az iparművészetit. Meg is próbáltam, nem sikerült – már nem bánom. S ami igencsak izgatott, s máig izgat: a színészet. Gondoltam, hogy ha Latinovitsnak ment, nekem miért ne menne? Persze ez csak vicc. Aztán mégis elmentem az építészkarra, és elsőre felvettek. Szép lassan értettem meg mindazt, amit otthon láttam: a pályázatokat, az éjszakai rajzolásokat, a határidőket. S amikor kievickéltem a rajzolásokból és számításokból, s végre tervezhettem, kezdtem élvezni, és ma is nagyon élvezem. De azt is meg kell mondanom, hogy az építészet megfejtése, az erről való elvont filozofálás engem nem különösebben érdekel. Az építészetnek a gyakorlati oldalát imádom, az elméleti része távolabb áll tőlem.
– Harmadik generációs építészként milyen a viszonya a családbeli elődökhöz?
– A nagypapához, Vadász Mihályhoz, a magyar Bauhaus építészet jeles alakjához ezer szállal kötődöm. Annak ellenére, hogy nem vagyok biztos benne, hogy tényleges emlékeim vannak róla: hároméves voltam, amikor meghalt. Ám az vitathatatlan, hogy tudatosan vagy öntudatlanul, kimondva vagy kimondatlanul, elképesztő hatással van rám. Mindig abszolút letisztult formákkal dolgozott, képletszerűen tiszta épületeket tervezett Preisich Gáborral együtt, s ez a világ igen közel áll hozzám. De legalább ilyen hatással van rám az apám is, aki épp az ellentéte az ő apjának: míg nagyapám a nyugalom szobra és a precizitás csimborasszója volt, addig apám mindig újat kereső, mindent kipróbáló, félőrült módon élő, imádni való figura. Mindkét mentalitás megtalálható bennem, de építészetben talán a nagyapámhoz állok közelebb, életszemléletben pedig az apámhoz. Érzem, hogy ezt a kettősséget átörökölték a gyerekeim is, csak bennük külön-külön található meg ez a kétféle felfogás. A fiam, Márk tudatos és töprengő, a kislányom, Bori kreatív és játékos.
– Törvényszerű volt, hogy a családi cégben kezdje a tervezőmunkát?
– Volt alternatívája, hogy hol indítsam a pályámat – nagyon ódzkodtam attól, hogy az apámmal üljek egy irodában. Azt gondoltam, óhatatlanul öszszekeverednek a családi és az építészeti dolgok, az alá- és fölérendeltségek – bár ilyenek nincsenek az irodában. Attól tartottam, hogy nem fogom megállni a helyemet, ezért először apám kedves régi barátjához, Kévés Györgyhöz akartam elszegődni. De apám rábeszélt, hogy próbáljuk meg, s ha nem sikerül, még mindig dönthetek másképp. Legnagyobb meglepetésemre az első pillanattól tökéletesen működött a modell, ami nem az én érdemem, hanem apámé, aki nagyon jól tud bánni az emberekkel. Egy sereg emberi tulajdonságát a közös munkálkodás során ismertem meg, s elképesztett, hogy mennyire rá tud érezni mindenféle hangulatra. Tény azonban, hogy a közös tervezés nehezen ment. A párhuzamos munka egy irodán belül viszont tökéletes.
– Végigtekintve a Vadász família immár negyedik építésznemzedékén, kikívánkozik a kérdés: létezik-e átöröklődés az építészetben?
– Az értékek átörökítése eleve benne van a polgárságban, s a mi családunk mindenestül polgári família. Nem hiszem, hogy puszta genetikáról volna szó: inkább a polgári miliőről és neveltetésről, amelyek szükségesek ahhoz, hogy kialakuljanak az emberben az építészszakma felelős gyakorlásához szükséges képességek. Lényegesnek tartom, hogy a Vadász család minden generációja magyar építészetet művelt – ami attól volt magyar, hogy messzemenően figyelembe vette a korát és környezetét, amelyben létezett. Az eszközök persze változhatnak: egy foghíjbeépítést például lehet úgy is megoldani, hogy belesimuljon a környezetbe, de úgy is, hogy kontrasztban legyen vele. Mindig a kor, a helyszín és a kontextus dönt. Ez a magyar építészet aztán tetszőlegesen lehet Bauhaus stílusú, funkcionalista, érzelemdús eklektikus vagy organikus – csakis az számít, mennyire szeretetteljes a viszonya a környezetével. Ez a szeretetteljesség köt össze bennünket nemzedékeken át, noha a körülmények folyamatosan változnak. A közös vezérfonal a hozzáállásunk, ami viszont nem tanult dolog. Az építészdinasztia csak kívülről látszik különleges világnak – belülről teljesen természetes. Mindig érzi az ember a hátteret: olyan emberekét is, mint például nagypapa, aki testben már nincsen közöttünk, de lélekben máig velünk van. S nem is kell, hogy ez a mindennapjainkban megfogalmazódjon: egyszerűen érezzük, hogy ott van – anélkül, hogy valaki beleszólna vagy kritizálna. Olyan ez, mint a beteg és az orvos viszonya: orvoshoz is csak akkor fordulunk, ha szükségünk van rá – de egészségesen is jó tudni, hogy ott van. Mi itt vagyunk egymásnak: fordulhatok az apámhoz vagy az unokaöcsémhez, Balázshoz építészeti ügyekben, illetve a bátyámhoz, Gyurihoz statikai kérdésekben. A dinasztia, az építészcsalád ennyiben más, mint egy magányos építész sorsa.
– A családi indíttatáson túl nyilván mások is hatnak egy fiatal építészre…
– Én még 1990 és 1992 között végeztem a mesteriskolát, ahol olyan mestereim voltok, mint Szendrői Jenő, aki az egész posztgraduális képzést kitalálta és mozgatta; az ő jobbkeze, Arnóth Sam; illetve korunk nagyjai: Janáky István, Turányi Gábor, Golda János, Roth János, Kapitány Jóska, Csontos Csaba… Az emberközeli része roppant érdekes volt ennek a két esztendőnek. Ám ez sörözéseket, borozásokat, utazásokat, közös pályázatokat jelentett, nem valamiféle világmegváltást. Ma is benne vagyok az építész közéletben, s boldogan is teszem, de nem az „elemző szekcióban”. Jobban izgat, hogy az egyetemen és a főiskolán fiatalokkal találkozzam, s próbáljam valamilyen irányba elindítani őket.
– Amikor megtervez vagy megépít valamit, kinek a véleménye számít inkább: a szakmáé vagy a laikusoké?
– Van egy „civil kontrollcsoportom”, amelynek a véleményére igen sokat adok. Az egyik fele tízfős fiútársaság, mindannyian a Móricz Zsigmond Gimnáziumban eltöltött éveimből valók, s a velük való kapcsolatom olyan szoros és olyan baráti, hogy havonta összejövünk egy sörözőben. Megalapítottuk a Nagy Arc Lovagrendet komoly, tizenöt oldalas alapszabállyal, amelyet mindenki köteles betartani. Kemény retorzió jár például azért, ha valakit nem enged el a felesége: legközelebb neki kell fizetnie a fogyasztást. Van aztán egy tágabb kör, másik tíz–tizenöt barát, akik között már építészek is elő-előfordulnak. Ezekben a társaságokban a legkülönbözőbb foglalkozású emberek vannak: londiner, ügyvéd, sebész, hajóépítő, hőerőgépész, könyvkiadó. A véleményük alapvetően meghatározza az építészetemet, hiszen ezek a sokszor érdes és suta megnyilvánulások sokkal őszintébbek, elfogulatlanabbak és szókimondóbbak, mint egy magasröptű építészeti elemzés.
– Törekszik-e arra, hogy megteremtse a saját építészeti stílusát?
– Az ember nem „kitalálja” a stílust: a stílus hosszú évek, évtizedek alatt alakul ki. Régen rossz, ha az építész csinálni akarja a stílust. Ha engedi alakulni a dolgokat, lassan talál magára: milyen arányokat, milyen színeket, milyen fényviszonyokat szeret; majd rádöbben, hogy milyen előzményei voltak mindennek. De nem feltétlenül kell mindezt építészeti stílusokhoz kötni. Meg hát óhatatlanul ott motoszkál az emberben az apai és a nagyapai örökség: hol az egyik az erősebb, hol a másik. S ebből alakul ki végül egy hang, amely jellemző lehet az emberre. Van, aki úgy tud maradandót alkotni, hogy nincsenek azonosítható stílusjegyei, minden épülete picit más. S van, aki alkalmazkodik egy konkrét stílushoz – ez emberfüggő. Én úgy érzem, megtaláltam a magamét, ami tulajdonképpen vegyüléke a felmenőim életművének. Építészetben kicsit tán közelebb áll hozzám nagypapa, életfelfogásban viszont apám bűvöl el.
– Szokott-e gondolkodni azon így a pályája derekán, hogy milyen kiteljesedett életművet szeretne maga mögött hagyni harmincöt–negyven év múlva?
– Fogalmam sincs. Egy biztos: ha még élek, dolgozni fogok, mert az építészeti tervezés abbahagyhatatlan tevékenység. Szenvedély. Próbáltam már, de egyetlen hónapra sem lehet szüneteltetni: akkor magamnak találok ki feladatot, vagy a barátaim találnak meg az apró lakásátalakítási megbízásaikkal. Abban reménykedem, hogy életem vége felé talán nem lesz sok utca, amelyet szégyenkezve el kellene kerülnöm az ott épült házaim miatt.
– Mi a legújabb munkája?
– Lassan elkészül a millenniumi városközpontban az az izgalmas irodaházam, amelynek tervezésében Miklós Zoltán kollégám volt a partnerem. Október 15-én tesszük le a „Haller-kapu” alapkövét a pesti Duna-parton, a Nemzeti Színház szomszédságában. Ez utóbbi épületegyüttest apámmal közösen jegyezzük. Egy irodaházból, a Közép-európai Egyetem leendő főépületéből és az ezeket összekötő extravagáns szerkezetből áll a kompozíció, amely reményeink szerint a Duna-parti panoráma egyik meghatározó elemévé, attrakciójává is válik.
– Hogyan látja, milyen helyet foglal el ma Európában a magyar építészet?
– Minőségét tekintve a jobbak között van, s ez azzal is magyarázható, hogy itt még nem hódított teret a rossz értelemben vett sztárépítészet. Ezen azt a fajta globális gyakorlatot értem, amely egyáltalán nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, hagyományokat, mert számára csakis a geg, a meghökkentés a lényeg. Egyik-másik európai vagy amerikai sztárépítész mára a saját csapdájába esett: a teljes extremitás rabja lett a méret, a forma vagy a szerkezet tekintetében. Minket, magyarokat sajátos módon a lassúbb építkezés menekíthet meg ettől az agresszív kordivattól: a világvárosoknál nagyságrenddel kisebb Budapestnek éppen ez a globális értelemben vett „kisvárosi” építészet adhatja meg a báját a XXI. században.
– Annyi a siránkozás manapság mindenfelé. Hogyan látja: az építésztársadalom is pesszimista, vagy inkább derűlátó így az új évezred első évtizedének vége felé közeledve?
– Pesszimizmusra mindig van ok, de építészetet nem lehet bizakodás nélkül művelni. Azt tapasztalom, hogy mindannyian úgy érezzük: vannak azért parányi pozitív elmozdulások. Igaz, hogy a közízlés szintje stagnál, vagy csak hajszálnyit emelkedik, de a nagybefektetők már rájöttek a minőségi építés fontosságára, s mindinkább a jobb építészirodák felé tendálnak. A folyóiratokban nemzetközi mércével mérve is magas rangú épületeket látni, a magyar építészeti elit az európai minőséget célozta meg. Úgy látom, az építészet minden ága, a különböző irányzatok – beleértve az organikusokat is – kezdenek letisztulni, megszabadulva a sallangoktól. Már csak a médiának kellene a sarkára állnia, hogy mindjobban bemutassa ezt a pozitív elmozdulást.
Az építészről és családjáról szóló portréfilmet Építészet a negyediken
– Vadász Bence és a dinasztia címmel az M 1 október 7-én 9 órától tűzi
műsorára.
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
