Nálunk az oroszok zászlója

V Í V Á SA szentpétervári vívó-vb-n egyértelműen férfi kardcsapatunk veszíthette volna a legtöbbet; azt, hogy lemarad a pekingi olimpiáról. Az újdonsült világbajnok négyesünk – Nemcsik Zsolt, Lontay Balázs, Decsi Tamás, Szilágyi Áron – azonban az arany mellé majdnem a lehető legtöbbet nyerte: az olimpiai kvalifikációs rangsorban a tizennegyedik helyről a harmadikra ugrott, a franciák és az oroszok mögé.

(Szentpétervár)
Tudvalevő volt, ha a kardcsapat nem jut be a legjobb négy közé, gyakorlatilag biztossá válik, hogy lemarad az olimpiáról. Ami a kardvívás hagyományait tekintve tragédia lett volna a magyar sport számára. Mi járt a fejében, amikor az oroszok elleni negyeddöntő utolsó előtti asszójára az ellenfél 35-32-es vezetésénél a túloldalon a négyszeres olimpiai bajnok Pozdnyakov, nálunk pedig a 17 éves újonc Szilágyi Áron kötött be? – kérdeztük az olimpiai ezüstérmes Nemcsik Zsoltot.
– Inkább az azt követő, saját asszómra koncentráltam, de persze fél szemmel figyeltem, mi történik a páston. S bíztam benne, hogy Áron meglepheti Pozdnyakovot, akin látszott, hogy ezen a napon nincs nagy formában. Még az elején én is könnyedén legyőztem 5-1-re, ami nem sűrűn esik meg velem. Meg is lepődtem, hogy gyakorlatilag alig mozdult meg, hátrafelé felállt, de nem tartotta a távolságot, előre pedig rövid volt, mint a bot. Áron aztán nagyon elkapta. Neki még megvolt az a nagy előnye is, hogy szinte ismeretlen a mezőnyben. Én persze tisztában vagyok a képességeivel, az edzéseken vért kell izzadnom, hogy legyőzzem, egy felkészülési versenyen pedig nem is olyan régen rettenetesen megvert.
– Emlékszik, legutóbb mikor győzték le az oroszokat?
– Amióta én vívok, világbajnokságom még soha nem nyertünk ellenük, Világkupa-versenyen is talán csak kétszer. Egyszer Chilében és két éve Madridban, de ott Pozdnyakov nem volt a csapatban. S az, hogy most otthon megvertük őket, maga volt a csoda. De mi végig hittünk ebben a csodában. A meccs után Áronnak odaadtam az oroszok zászlóját, amit a mérkőzés előtt kaptunk tőlük, hogy tegye el, és örökre emlékeztesse erre a találkozóra. Móna doktor (Móna István olimpiai bajnok öttusázó, a Honvéd vívószakosztályának korábbi vezetője – a szerk.) javasolta neki, hogy menjen oda Pozdnyakovhoz azzal a zászlóval, és írassa alá vele…
– Bejutottak a legjobb négybe, és senki nem szól egy rossz szót sem, ha ott kikapnak az ukránoktól.
– Velük nagyon sok leszámolnivalónk volt. Nem egy világverő csapat, de már rengetegszer törtek borsot az orrunk alá. És nagyon erős a hátterük, értem ezalatt a bíráskodást. Most fel is voltak háborodva, hogy nem csaltak a javukra. Az edzőjük az egyezményes jellel mutatta is az orosz mérkőzésvezetőnek, hogy elvágja a torkát. Ezért kaptak sárga lapot. Egyébként talán ez volt a legsimább meccsünk, még délelőtt Korea ellen is jobban megszenvedtünk, nehéz volt rájuk hangolódni. A döntőben is jól álltunk, csak a vége lett rázós.
– Eszébe jutott, hogy amikor 1998-ban már tagja volt a világbajnok csapatunknak, ugyancsak a franciákat győzték le a döntőben?
– Hogyne, és bár a mondás, miszerint a megvert kutya megismeri a gazdáját, közel tíz év távlatából nem igazán passzol ide, azért bíztam benne, hogy a történelem ismétli magát. A feleségem egyébként megálmodta, hogy nyerünk. Vagyis azt, hogy letérdelek a páston, és a többiek ugrálnak a nyakamba. A döntő előtti napon árulta el.
– Hogy számol, ezzel a vb-arannyal már biztos a csapat helye az olimpián?
– Még nem száz százalék, fogalmazzunk úgy, óriásit léptünk Peking felé. Jövőre még lesznek kvalifikációs Világkupa-versenyek, és ezeken is jól kell szerepelnünk, hogy biztosan ott lehessünk az olimpián.

Negyedik hely az éremtáblán. A magyar csapat 2-2 arany-, illetve bronzéremmel zárta a szentpétervári vívó-vb-t, ezzel az éremtáblán 4. lett. Az élen a franciák végeztek (4 arany, 2 ezüst, 2 bronz) a házigazda oroszok (2-2-1) és a németek (2-1-3) előtt.