Nem eutanázia volt II. János Pál halála

Soha nem látott figyelem kísérte két éve II. János Pál utolsó napjait, és az egész világ megrendült halálhíre hallatán. Noha a szentatya életének utolsó szakaszáról részletes orvosi beszámoló látott napvilágot, egy olasz magazin most arra vállalkozik, hogy összeesküvés-elméletet építsen a pápa halálának valódi oka köré. A MicroMega cikkének következtetéseiből azonban kiderül a valós szándék: rábizonyítani a katolikus egyházra, hogy az eutanázia témájában vizet prédikál, de bort iszik. A korántsem ideológiamentes írás azonban puszta feltételezésekre építve mond ítéletet.
A MicroMega nevű, kéthavonta megjelenő olasz baloldali értelmiségi folyóirat legutóbbi számában Lina Pavanelli ferrarai orvosnő tanulmányát közli, amely nem mást állít, mint hogy a II. János Pál pápa halálához vezető fő ok a valóságban nem a vérmérgezés vagy a keringési és légzési elégtelenség volt, hanem az alultápláltság. És hogy ráadásul maga a súlyosbodó Parkinson-kórban szenvedő egyházfő utasította volna el a szükségessé váló mesterséges táplálást, vagyis éppen ellentétesen cselekedett volna az egyház vonatkozó és egyik enciklikájában általa is megerősített tanításával.
A Karol Wojtyla édes halála című cikk alapjául a 2005-ben elhunyt pápa utolsó napjainak eseményeit dokumentáló hivatalos beszámoló egy orvosi szempontból ellentmondásosnak tűnő pontja szolgál. Mint ismeretes, a légzési nehézségekkel küszködő egyházfőt 2005. február 24-én rövid időn belül immár másodszor szállították a Gemelli-klinikára, ahol azonnal gégemetszést hajtottak végre rajta. Ez azonban akadályt jelentett a táplálkozásban, és a pápa az utolsó hetekben mintegy 15 kilót fogyott. A hivatalos beszámoló szerint azonban csak április 30-án, tehát alig három nappal halála előtt helyeztek be neki orrszondát (nazogasztrikus szondát) mesterséges táplálásának biztosítására. Tehát – Pavanelli elmélete szerint – szándékosan hagyták leromlani a pápa egészségi állapotát, így azután a március 31-én bekövetkezett fertőzés végzetesnek bizonyult számára. Pedig ha megfelelően és időben táplálják, akkor még tovább élhetett volna. Az orvosnő szerint a mesterséges táplálás elutasítása csakis II. János Pál akarata lehetett. Tehát – állítja a szerző – magával szemben lehetővé tette az eutanáziát, míg másokkal kapcsolatban elítélte azt.
Az állításokra reagált a pápát kezelő főorvos, Renato Buzzonetti is, aki kijelentette, a pápa mindvégig megfelelő kezelésben részesült, és nem állt szándékában lemondani a szükséges kezelésekről, amelyek a Vatikánban is megfelelő módon rendelkezésre álltak. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon utolsó mondata – „Hagyjatok elmenni az Atya házába!” – nem minősülhetett-e az eutanázia iránti kérelemnek, Buzzonetti elmagyarázta, hogy a pápa szavait nem lehet másként értelmezni, mint az Istennel való találkozásra készülő ember vallásos fohászának.
Az egyik legtekintélyesebb Vatikán-szakértő, Luigi Accattoli ennek kapcsán publikálta azon háttér-információit, amelyeket egy évvel korábban gyűjtött össze az elhunyt egyházfő közvetlen környezetében (hogy azok nem utólagos kitalálások, azt bizonyítja, hogy számos részletet az újságíró már korábban közölt a blogján). Accattoli megállapítja, hogy a személyes visszaemlékezések és a hivatalos közlemény mindenben megegyezik, kivéve az orrszonda behelyezésének kérdését.
Mint ismeretes, a szentatya mind kórházi tartózkodása során, mind az utolsó napokban, a húsvéti ünnepek miatt, több alkalommal megjelent – ha csak rövid időre is – a nyilvánosság előtt. Forrásaira hivatkozva a szakértő azonban azt állítja, hogy a mesterséges táplálást szolgáló orrszondát nem március 30-án helyezték be a pápának, amint a hivatalos közleményben áll, hanem időlegesen már a kórházban is, március 21. óta pedig állandóan alkalmazták. Amikor pedig a pápa megjelent a nyilvánosság előtt, eltávolították. Két elv ütközött ugyanis. Egyfelől a pápát – személye és a hivatal méltósága iránti tiszteletből – nem engedhették orrszondával a nyilvánosság elé. Másfelől maga a pápa is igényelte szolgálatának a végsőkig történő ellátását, ami azt is jelentette – magántitkára, Stanislaw Dziwisz szavaival – hogy „a pápa nem lehet láthatatlan”.
A Vatikán-szakértő felhívja a figyelmet a Szentszék hivatalos lapjában, az Acta Apostolicae Sedisben közölt olasz nyelvű hivatalos beszámoló megfogalmazására, miszerint március 30-án „azt közölték, hogy orrszondát helyeztek be állandó jelleggel a pápa mesterséges táplálásának biztosítása végett”. A megfogalmazás kulcsa – Accattoli szerint – az „állandó” jelző, illetve a dátumot a közlés tényéhez, nem pedig a behelyezéshez kötő mondatszerkezet. Szóról szóra egyező megfogalmazást használ később Buzzonetti doktor a magyarul is megjelent Hagyjatok elmenni című kötetben olvasható visszaemlékezésében. Tehát a mesterséges táplálást már jóval korábban alkalmazták, amikor az szükségessé vált. Így nem lehet arról beszélni, hogy azt a szentatya visszautasította volna.
Accattoli felfedi emellett az utolsó nagypénteki keresztút emblematikussá lett jelenetének hátterét is – ami persze nem von le semmit annak lelki-szellemi értékéből. A pápa nem személyesen vett részt ezen az ájtatosságon, hanem palotájának magánkápolnájából követte televíziós közvetítés révén. A kamerák egyszer-egyszer őt is mutatták, de csakis hátulról, amint a feszületet szorítva ült az oltár előtt. Ennek pedig éppen az orrszonda alkalmazása volt az oka, amit aznap este már nem akartak eltávolítani.
Mindezen információk cáfolják a MicroMega cikkének alaptézisét, melynek értelmében II. János Pált hagyták volna éhen halni, ráadásul magának a pápának a kérésére. Pavanelli doktornő távdiagnózisa egyébként sem személyes, közvetlen tapasztalaton alapul, hiszen nem ő kezelte a pápát, és nem is férhetett hozzá a hivatalos orvosi leletekhez.
Az sem mellékes, hogy az eutanázia fogalma alatt a II. János Pál által 1995-ben kiadott Evangelium vitae enciklika szerint „olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat”. A MicroMega által felvetett elméletnél pedig nemhogy a szándék, de az sem bizonyítható, hogy a vélt mulasztás „természete szerint” halált okozott volna.
A kérdés felvetésének ideológiai természetét támasztja alá az is, hogy Pavanelli doktornő arra hivatkozik: azt követően kezdte el vizsgálni, mi is történt II. János Pállal, hogy 2006 végén Piergiorgio Welby ügye kapcsán az eutanázia kérdése nagy vitát váltott ki Olaszországban. A hosszú évek óta mesterségesen táplált Welby létfenntartó kezeléseit ugyanis saját kérésére szüntették meg, amiről az egyházi hatóság kijelentette, hogy erkölcsileg nem megengedhető, mert eutanáziának minősül. Camillo Ruini bíboros, az illetékes főpásztor úgy döntött, nem részesítik egyházi temetésben Welbyt – aki ezt nem is kérte, csak az özvegye. Hiszen még halála előtt is nyíltan az egyház tanításával összeegyeztethetetlen nézeteket hangoztatott, így joggal lehetett attól tartani, hogy a hívők körében közbotrányt okozna az egyházi temetés. Az egyház ebben az esetben tehát nem tett mást, mint következetesen alkalmazta saját szabályait – tiszteletben tartva mellesleg az elhunyt akaratát is. Lehet, hogy éppen ez a következetesség ingerelte a MicroMega szerzőjét, hogy megkísérelje bebizonyítani az ellenkezőjét?
Az ügy pikantériája, hogy éppen aznap robbant, amikor a Vatikánban közzétették a Hittani Kongregáció legújabb állásfoglalását a mesterséges táplálás fenntartásának erkölcsileg kötelező voltáról. Az amerikai püspökök még 2005-ben, Terry Schiavo emlékezetes esete után fordultak kérdésükkel a Szentszékhez, vajon erkölcsileg megengedhető-e egy régóta kómában fekvő, de magától lélegző személy mesterséges táplálásának felfüggesztése. A hit autentikus magyarázatával megbízott pápai hivatal pedig nem mást mondott ki lényegében, mint hogy erkölcsileg nem megengedhető valakit csak azért éhhalálra ítélni – mint az a Schiavo-ügyben történt –, mert huzamosabb ideje kómában van, és nem látják reményét felépülésének. Az indoklás szerint ugyanis az ember méltóságát nem szünteti meg, ha beteg, ha szenved, ha kómában van. A létfenntartó kezelés elmaradása – mivel ebben az esetben közvetlen módon okozza az illető halálát – valójában gyilkossággal ér fel. Márpedig éppen az emberélet szándékos kioltása az, ami ellenkezik az emberi méltósággal – tanítja a katolikus egyház.

A szerző Vatikán-szakértő