Nedeczky László, a magyar és a nemzetközi vívósport 94 éves doyenje tegnap a következő véleményével kereste fel szerkesztőségünket: „Voltak nehéz periódusok, de a legnehezebb ma. Néhány évvel ezelőtt, amikor élsportolónak lenni bizonyos értelemben egzisztenciát jelentett, továbbá amikor dúskáltunk a nemzetközi vívódicsőségekben, elég volt egy jól szövegezett lelkesítő felhívás ahhoz, hogy másnap négyszáz gyerekkel indulhasson a tanfolyam. Ma kitehetem a lelkem, mire összejön hatvan gyermek, aki ímmel-ámmal hajlandó vívni. És megértem a szülőket is, akik inkább nyelvórára, zeneórára stb. küldik a gyerekeiket, de… Jól vívni csak fanatizálva lehet. Nekünk nem a Kamutikkal és kortársaikkal van a bajunk, őket elragadta a vívás egy életre. De nem fogunk tudni a helyükbe állítani másokat, fiatalokat. Egyelőre nem tudunk a gyerekeknek új ideákat, új eszményt adni. Hiába próbáljuk megértetni velük, hogy a sportban azt az örömet, a mindennapok örömét találják meg, amit mi megtaláltunk… Furcsa helyzet ez a mai. Keressük belőle a kiutat, de egyelőre nem találjuk.”
Az elemzés pontos és kíméletlen. Pikantériája az, hogy – miként Laci bácsi elárulta – nem a szentpétervári vb kapcsán, hanem a három évtizeddel ezelőtti helyzet érzékeltetésére, 1978-ban született. A magyar vívósport azóta is él, és ha nem virul is, de termel bajnokokat. Úgyhogy 2036-ig van remény. Különösen úgy, hogy – mint lapunk 20. oldalán, helyszíni tudósításunkban is olvashatják – tegnap Kulcsár Krisztián a férfi párbajtőr egyéniben végre megszerezte az idei vb első magyar érmét, egy aranyat.
Zaharova erkölcstelennek nevezte Zelenszkij lépését
