Partiumi írók, költők, luxemburgi trubadúr

A magyar irodalom úgynevezett második garnitúrájáról és kismestereiről szokás olykor lekicsinylő felhangokkal nyilatkozni. Csábi Domokos a Magyar Napló augusztusi számában írt esszéjében Márai Sándor gondolataival veszi védelmébe azokat a kiváló költőket, akik a „nagyok” árnyékában alkotnak, ám velük ellentétben nem engedhetik meg maguknak, hogy kiengedjék a kezükből az ocsút, a selejtet vagy a rutinból, megszokásból írt műveket. Márai a Föld, föld! … című emlékezésében idézi fel, hogy amikor végleg menekülésre szánta magát hazájából, búcsúképpen elkezdte olvasni Lovik Károly, Szini Gyula, Török Gyula írásait, s megkapónak találta a második garnitúrába sorolt alkotók munkáinak különleges ízeit. Magával szerette volna vinni a kismesterek munkáit, akik megidézték volna annak a Magyarországnak az emlékét, amelyet még nem szállt meg a bolsevizmus mindennél szörnyűbb eszméje és a Vörös Hadsereg. Csábi Domokos e különleges bukéjú, de valahogy mindig is háttérbe szorított alkotók közé sorolja Nadányi Zoltánt (1892–1955), a bihari trubadúrt, akit az osztályharcos, sematikus irodalom évadján végképp partvonalon kívülre száműztek. A kultúrpolitika nem tudott vele mit kezdeni, hiszen Nadányi igazi trubadúrköltő volt, „aki a legpirosabb vitorla alatt is csak a parton álló halászlányt figyelte”, akár a Szindbád-novellákat író Krúdy Gyula. Hála Urbán László irodalomtörténésznek és az Argumentum Kiadónak, végre teljességre törekvő gyűjteményt olvashatunk végig Nadányi Zoltán verseiből.
Bihari, partiumi írók, költők, Nadányi Zoltán utódai, örökösei idén, július 5-től 7-ig találkoztak Nagyváradon a IV. Partiumi Írótáborban. A találkozóról részletesen beszámol a Magyar Napló. Mintegy hetven felvidéki, erdélyi, partiumi és anyaországi író táborozott a Pro Universitate Partium Alapítvány, a Partiumi Magyar Közművelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület jóvoltából.
Kis nemzetek nyomorúságáról ír megrázó vezércikket Jávorszky Béla író, műfordító – lappokról, észtekről, lettekről, litvánokról, akiknek még ma is lidérces valóság az a közvetlen megszállás, elnyomás, amelytől mi, magyarok 1991-ben megszabadultunk. Szintén távoli, ám számunkra mégis izgalmas és vonzó mikrokozmoszba, a világ egyik legkisebb országába, Luxemburgba vezérel bennünket Lackfi János költő Önarc világtükörben című esszéje, amely a folyóirat Európai figyelő rovatában olvasható. „Luxemburg világ-koncentrátum, Luxemburg emberiség-makett. Látogassa meg mindenki, aki igazmondó tükörbe szeretne nézni” – fejezi be esszéjét Lackfi János. Írása egyébként bevezetője az Európai figyelő imponálóan gazdag és színvonalas Luxemburgi irodalom című összeállításnak, amely Lackfi János írói, szerkesztői és műfordítói ihletét is dicséri.
(Magyar Napló. A Magyar Írószövetség lapja, 2007. augusztus.)