Politikai véráldozatok az MSZP-ben

Tulajdonképpen sajnálatra méltó fiatalember Zuschlag János, aki azt hitte, ha a hatalmasok társaságában ácsorog, máris bekerült az érinthetetlenek klikkjébe. Elmérte magát az ifjú, de ez tapasztaltabb rókákkal is megesik, mint például a pénzügyminiszter egykori üzlettársával, aki szintén nem vette észre, hogy néhány baráti hátba veregetés és kötetlen pezsgőzés még nem jelent tagságot a törvény felett álló, kikezdhetetlen elithez. Ők és még jó pár „százmillió forint alatti, kisebb” haszonleső, egy-egy lebukott személyi titkár, kampányfőnök, kistérségi vezető, helyi képviselő a véráldozatok. A „megtisztulási folyamat” alatt azonban zavartalanul zajlik tovább a stratégiai állami vagyon kiárusítása vagy az egészségügy piacosítása.
De vajon honnan érkezik az a sok pénz, amely kötőanyagául szolgál a baloldali érdekpiramis felépítményének? A bankok ma már leginkább arra adják a kölcsöneiket, hogy a korábban felvett hitelek kamatait törleszteni tudjuk, és erre megy el az adónk jó része is. A lebontott magyar ipar és mezőgazdaság termeléséből már régen nem keletkezik olyan nemzeti vagyon, amelyet vissza lehetne osztani. A szocialista–liberális elit mégis mosolyog minden újságképen, és van is miért, hiszen pár esztendőt kivéve ötvenöt éve a magyar gazdaság irányítói és haszonélvezői.
A rendszerváltást követően az államkölcsönök felvételével, a privatizációval, a bankkonszolidációval vagy az orosz államadósság lebontásával hatalmas pénzforrások keletkeztek, amelyekkel megszilárdították hatalmukat. Később az uniós tagsággal megjelent a globalizációs tőke. A világ egyharmadát kitevő gazdag régióban hatalmas felesleges pénz keresi a helyét. Ezekben az országokban már nagyon kevesen végeznek kétkezi munkát, így a gazdaság adminisztratív, szellemi szolgáltatásokat nyújtó ágazatait kellett felduzzasztani, hogy kihelyezhessék a pénzt, és fenntarthassák a gazdasági körforgást. Ehhez létrehoztak egy bonyolult és elképesztően túlméretezett hálózatot mind az unió, mind a tagországok szintjén. A pályázati rendszerben olyan hatalmas apparátus működik, amelyet semmilyen más gazdasági területen nem lehetne eltartani. A pályázatok java nem is konkrét beruházásokra vonatkozik, hanem erkölcsileg kikezdhetetlen, de valójában megfoghatatlan eredményességű célokra irányul, fiatalok problémáival, roma integrációval, sérültek foglalkoztatásával, felnőttoktatással, civil társaságok támogatásával stb. foglalkozik. Ezekhez azután készülhetnek a programok, tanulmányok, kimutatások, szaktanácsadások, kampányok, reklámok, propagandák.
Erre a folyamatra csatlakozott rá a helyzetben levő magyar szocialista politikai és gazdasági szövetség. Borzalmasan bonyolult, megjegyezhetetlen neveket adnak a pályázati rendszereknek, és ellenőrizhetetlenül szerteágazó fejlesztési társaságokat szerveznek, amelyekben a pénzelosztó fej emberei a legalsóbb szintekig, a legkisebb települések hivataláig beépülnek. Gyakran egészen apró összegekre bontják le a pályázható pénzeket, amelyekhez ugyanúgy végig kell csinálni az eltúlzott adminisztrációt. Így a kisemberek többsége meghátrál és kiszorul, vagy csak nevetséges öszszegekhez férhet hozzá. De vannak, akik sikeresen működtetik ezt a rendszert, és ebbe most alkalmi bepillantást nyerhettünk a Zuschlag-ügy kapcsán.
Brockhauser Edit
e-mail