Egyik ámulatból a másikba esik a magyar turista Portugáliát járván, miközben groteszk gondolatokkal viaskodik: szerencsés ország, hogy se terrorbombázás, se nehéztüzérség nem rombolt errefelé. Portugália azon kevés államok közé tartozik, amelyet elkerült a második világháború, s ennek – valamint a gondosságnak is – köszönhetően már a kora középkori építészeti emlékek is megmaradtak. Igaz, egy ország történelmét a földrajzi elhelyezkedése határozta meg, s volt idő, amikor Portugália jócskán kivette a részét a harcokból. Először a mórok, másodjára a spanyolok fenyegették az országot, s amíg Angliával nem kötetett egy több évszázadot – s bizonyos szempontból a jelent – is meghatározó szövetség, a luzitánok nem csak a földrajzi felfedezésekben jeleskedtek. S ha nem a déli Algarvé napfényes tengerpartjára, Madeira szigetére vesszük az irányt, érdemes a történelmi emlékhelyek okán bejárni az országot.
Guimaraest, a lankás dombokkal övezett várost Portugália bölcsőjének tartják. Itt született Alfonz Henrik a XII. század elején, aki a mórok ellen a reconquista legnagyobb támadását vezette. Ennek kapcsán a város legfőbb látnivalója az 1100 körül épült Mihály-vár és a Szent Mihály-templom, ahol Alfonz Henriket megkeresztelték, ám az egész várost érdemes bebarangolni. Alcobaca ugyanakkor csak egyetlen látnivalójáról híres, ám arról méltán: a Santa Maria-templom és kolostor Európa egyik legnagyobb ciszterci műemléke, a francia gótika remeke. A történelem azonban sokszínűséggel ajándékozza meg az országot, erre jó példa Batalhában a portugál függetlenség szimbóluma: a Győzelem temploma már az angol gótika és az ország jellegzetes építészetének, a Mánuel-stílusnak a remekműve.
A rómaiak nyomát felfedezhetjük Évorában, Cascais pedig a római kor óta ismert kikötő, csodálatos kilátással az óceánra. Megjegyzendő: mi több római emlékkel büszkélkedhetünk itthon, ám mintha mégis kevésbé becsülnénk romjainkat. Útközben Nazaré halászfaluba vagy Byron egyik kedvelt városába, Sintrába menet felfigyelhetünk a kisebb, ám nem jelentéktelen részletekre is. Portugáliában majd kétezer kilométernyi autópálya-hálózat épült ki, köszönhetően az Európai Unióhoz csatlakozásnak is, ám itt az útépítés hagyományos mesterség. Még a legkisebb falut is fekete-fehér díszkövek borítják, s minden településen más mintázatot alkotnak. Sőt nem ritka, hogy a települések közti országutat is tökéletes felületű macskakőburkolat borítja. Az épületeket sok helyütt a mór hatást őrző díszcsempék, azulejók borítják, s nem csak a parkok, a magánházak kertjei is gyönyörűek. Komoly dilemma hazajövetel előtt, hogy portóival vagy éppen virágmagokkal tömjük tele a bőröndünket.
A magyar ízlésnek a portugál konyha kissé szlávos, rendkívül kellemes, s ha a mór hatást mutató tömény édességeknek ellent tudunk állni, bármennyit ehetünk. Pénztárcánk is bírni fogja, Porto és Lisszabon turisták által frekventált részeit leszámítva az árak a magyar árakkal azonosak. Szót kellene ejtenünk Coimbráról, a portugál felsőoktatás központjáról – ami egyben a fado zene egyik forrása is –, a templomok városáról, Bragáról, vagy a fehér portóiról, ám néhány sorban lehetetlen e városokat ismertetni. Mint ahogy Porto és környéke vagy Lisszabon és vidéke is csak egy külön út során járható be.
Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy a kissé melankolikus portugál néplélek sok rokon vonást mutat a magyaréval, amelyet a fado – a végzet – szomorkás zenéje is tökéletesen kifejez.
Portugália egyébként több magyar vonatkozással bír. A középkor folyamán az ország csodálattal tekintett Európa fiatal keresztény államára. A portugálok az elsősorban a kereszténység terjesztőjeként, a pogányok elleni küzdelem élharcosaiként határozták meg magukat, s mivel ebből a szempontból a két ország történelmi szerepe akkoriban meglehetősen hasonló volt, rokoni vonásokat véltek felfedezni a két népben. A XVI. századi költő, Luiz Vaz de Camoes nemzeti eposzában, a Luziádákban Portugália megalapítójára mint bátor magyarra, egy magyar király második fiára emlékezik. Ami, ha legenda is, mindenképpen megtisztelő.
A pozsonyi születésű Mardell Károly hadmérnök már nem a legendák szereplője. A XVII. században alapozta meg itt a hírnevét, a nagy lisszaboni földrengés után, ami a város jelentős részét elpusztította. A magyar mérnök vízvezetékrendszereket, palotákat és polgárházakat tervezett, s ő honosította meg Portugáliában a sátortetőt, ami ha korábban nem is volt teljesen ismeretlen, a mór építészeti hatások miatt nem volt elterjedt. Egy másik magyar mérnök, Baján Artúr a XIX. században jeleskedett a liszszaboni kikötő újjáépítésében. Szenes Árpád festőművész és szerelme, Vieira da Sila emlékmúzeuma pedig ma is a portugál–magyar „rokonságot” hirdeti.
Mindenesetre Portugáliában nem néznek úgy ránk, mint „keletiekre”.
biciklibaleset
Versenybiciklivel hajtott a vesztébe a közel 90 éves áldozat
