Román kori téglatemplom Szamostatárfalván

Sorozatunk előző heti részében – a baktalórántházi templommal kapcsolatban – szót ejtettünk arról a jellegzetes, egy korszakhoz és talán egyazon építőműhelyhez köthető román és kora gótikus stílusú templomcsoportról, amelynek emlékei a Felső-Tisza-vidéken találhatók. Elsőként Ipolyi Arnold figyelt fel a „Magyar téglaépítészeti műemlékek”-re, amelyekről e címmel közölte tanulmányát 1861-ben. Ipolyinak az tűnt fel, hogy a középkori Magyarország egyes tájain, különösen az Alföldön és a Kisalföldön szívesen építkeztek a másutt megszokott kő helyett téglából. Az okot a megfelelő minőségű és mennyiségű építőkő hiányában látta, ami alapjában igaz, azonban emiatt még érdekesebb a kérdés, hogy vajon miért építkeztek téglából a XIII. században olyan hegyvidékeken – Gömörben, Észak-Borsodban, Zemplénben, de még Erdély belsejében is –, ahol minden általunk ismert korban bővében voltak a megfelelő építőkőnek. Ipolyi csak a csallóközi kis román kori falusi templomok és a deákmonostori bencés apátság tégla mivoltát „fedezte fel”, azonban e román kori emlékek téglafalazatai mindenütt egyforma, a kornak megfelelő technikai fokú, szokványos égetéssel és falazással készültek. Ugyanez vonatkozik az Alföld északkeleti részen szintén sűrűn előforduló, Árpád-kori téglatemplomokra is, amelyekből az elmúlt hónapokban már vagy tucatnyit bemutattunk, azonban eddig csak a Nyíracsád melletti guthi erdőben lévő pusztatemplom falszövetében láttunk szándékosan sötétre égetett, mázas fejű díszítőtéglákat (2007. április 14.).
Azután Baktalórántházán, ahonnan ötven kilométerre keletre, sűrűn lakott aprófalvas vidéken található Szamostatárfalva. A falut a Gutkeled nemzetségnek a XII. század végén adományozott területen alapították. Neve előfordul az 1181-es Váradi regestrumban, majd annak 1288. évi átiratában. 1327-ben „villa Tatar” alakban bukkan fel a település. A cégényi monostor alapítólevelében ekkortájt tűnik fel a Tatár nemzetség, s az ő utódaik lehettek a tatárfalvi Tatárok, akik a XIV. században több oklevélben szerepelnek. A község birtokosai közt az 1400-as években egy „Paulus Thathar de Thatharfalua” nevű udvari méltóságot találunk; a XVI–XVII. században a Watay, Anarcsi, Mikolay, Farkasfalvy családnevek szerepelnek leggyakrabban a birtoklevelekben. A török háborúk idején, 1567-ben és 1603-ban nagy égéseket, pusztításokat szenvedett el a Szamos menti falu. Lakói a XVII. század közepén már jórészt reformátusok voltak. 1638-ból való a templom úrvacsorapohara, az öregebbik bronzharang 1650-ben készült Wird György eperjesi műhelyében a helyi egyházközség számára. A templom historia domusa szerint 1758-ban megújították az épületet; a műemlék templom szakszerű feltárása és restaurálása 1965-ben történt, ekkor a roskatag cserépfedését fa zsindelyhéjazatra cserélték.
A kívül vakolatlan tégla felületű, egyhajós, sík mennyezetű egyház szentélye a nyolcszög három oldalával zárul. A diadalív félkörű, a szentély három sarkát pillérek támasztják. A hajó és a szentély külső falán végigfutó alacsony lábazat párkánya idomtéglákból készült, a román stílusú ablakok bélletrézsűjét és a körívek legyezőszerű átboltozását gondosan falazták. A magas oromzatú nyugati homlokzat torony nélkül épült. Előtte öt méterrel áll – nyolc talpgerendán – a hat méter magas fa harangláb. 1870-ben épült, azonban két XVII. századi harang függ benne, amelyeknek korábban is kellett lakniok valahol.
A mindössze tizenkét méter hosszú, hat méter széles szamostatárfalvi téglatemplom alaprajza és részletei átmenetet képeznek a román és a kora gótikus stílus között. Az 1200-as évek legvégén épülhetett, a baktalórántházival körülbelül egy időben. A falszövetében ritmikusan elhelyezett, sötétre égetett fejű, üvegszerűen csillogó mázas téglák rendkívül hatásos díszt kölcsönöznek az épületnek. Rómer Flóris 1869-ben ezt írta róla: „Ezen cukrászi művet valóban valami üvegharang alatt kellene az utókor számára fenntartani.” Szerencsére ennyi idő elteltével is elmondhatjuk, hogy védőbura nélkül is épségben látható.