Sutaj igaza

A szlovák parlament 1991 februárjában bocsánatot kért a németek kitelepítéséért és meghurcolásáért, amelyet a potsdami egyezmény szentesített. A magyaroktól nem kértek bocsánatot, a benesi dekrétumok felülvizsgálatát pedig azzal utasították el a héten, hogy a potsdami egyezményből indultak ki. Holott az elvetette a csehszlovák diplomáciának azt az igényét, hogy kitelepítse a felvidéki magyarságot.

Égbekiáltó pimaszság! – hangzott el Robert Fico kormányfő értékelésén, amelyet a Magyar Koalíció Pártja (MKP) által kezdeményezett szlovák–magyar megbékélési nyilatkozattervezet kapcsán mondott el. Hangsúlyozta – akárcsak koalíciós partnerei, Vladimír Meciar és Ján Slota –, hogy a szlovákoknak nincs miért megkövetniük a magyarokat, ugyanez azonban elvárható lenne Magyarország részéről, hiszen „évszázadokon át” jogtalanságok és megaláztatások sorát követte el a szlovákokkal szemben. A kormányfő véleménye azért került a szlovákiai magyarság érdeklődésének középpontjába, mert Vladimír Meciar és Ján Slota magyargyűlölettől szikrázó kijelentéseihez már hozzászokott, s eddig legfeljebb azon szörnyülködött Európa politikusaival egyetemben, hogy miért választott magának szélsőségesen nacionalista, idegengyűlölő politikusokat koalíciós partnerül a fiatal, önmagát szociáldemokratának nevező, ambiciózus politikus. Hát most rövid úton kiderült, miért.
A Smer – Szociáldemokrácia párt és a szlovák kormány elnöke ugyanis nemcsak „szóvivője” lett Ján Slotának a megbékélési nyilatkozat pocskondiázásában, hanem örömmel üdvözölte a Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezését, hogy a szlovák parlament a XXI. század elején, immár egy európai uniós országban, mondja ki és erősítse meg: a kollektív bűnösség elvére épülő benesi „dekrétumok alapján kialakult jogi és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.
Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke azzal magyarázta a megbékélési nyilatkozat tervezetének elutasítását, hogy a szlovák államiság rövidsége miatt a politikusok nem szokták meg a hatalommal járó felelősséget. Hozzátette, hogy a szlovák politikai elitnek vajmi keveset kellett tennie az államiság kialakulásáért, „szinte az ölébe szakadt minden”, ennélfogva romantikus történelemszemlélettel viszonyulhat a múlthoz, a hibákkal való szembenézés legkisebb belső kényszere nélkül.
Csáky Pál csak a politikusokról, illetve deformált történelemlátásukról szólt, Simon Attila szlovákiai magyar történész – aki tagja a szlovák–magyar történészek vegyes bizottságának, amelynek egyik legfontosabb feladata a közös történelmi múlt kölcsönösen elfogadható értékelése és a közösen használható történelmi tankönyvek megírása – viszont ennél sokkal mélyebben keresi a gondok gyökerét. A liberális Sme napilapnak nyilatkozva azt fejtegette, hogy a magyar politikusoknak vélhetően nem okoz gondot a bocsánatkérés a XIX. század második felének, a XX. század elejének elhibázott nemzetiségi politikája, illetve az 1938–1945 közötti időszakban elkövetett hibák miatt, mert a magyar történészek többsége kritikusan szemléli ezt az időszakot. Ez a szemlélet már nemcsak önálló tanulmányokban jelenik meg, hanem a tankönyvekben is, ennélfogva a magyar közvélemény – benne a politikai elit – nyitott a múlt őszinte értékelésére. Ezzel szemben Szlovákiában nemcsak a politikusok részéről nem tapasztalható pozitív jelzés, hanem a történészek sem nyitottak még, kivételt talán csak Stefan Sutaj képvisel, aki már nyíltan ír a reszlovakizációról, illetve a magyarok 1945 utáni kitelepítéséről.
S való igaz, a megbékélési nyilatkozat egyértelmű szlovák elutasítása nyomán a baloldali Pravdának nyilatkozva Stefan Sutaj – aki a szlovák–magyar történészek vegyes bizottságának társelnöke – kifejti a magyarok deportálásáról, hogy „mintegy 44 ezer dél-szlovákiai személy kitelepítéséről van szó, akiket kényszermunkára cseh területekre vittek. Az akciót hivatalosan azzal indokolták, hogy mobilizálni kell a munkaerőt, mert Csehországban munkaerőhiány van. A valóság azonban az volt, hogy a téli hónapokban erőszakkal, a katonaság és a rendőrség asszisztálása mellett, deportáltak egész családokat hideg, fűtetlen vagonokban.” Arra az újságírói felvetésre pedig, hogy a deportáltak között „a Horthy-hadsereg tagjai és fasiszták voltak”, a történész egyértelművé teszi: „Az akció nem arra szolgált, hogy eltávolítsák a térségből Horthy politikájának híveit, hanem arra, hogy kitelepítsék Dél-Szlovákiából a magyarokat, és megváltoztassák a települések nemzetiségi struktúráját.”
Ezzel szemben a szlovák parlament a benesi dekrétumokat megerősítő csütörtöki határozata azt állítja, hogy az egykori Csehszlovákiában nem is alkalmazták a „kollektív bűnösség elvét” a magyarokkal és a németekkel szemben. Ezt a nyilvánvaló történelemhamisítást támogatja Robert Fico és szociáldemokratának nevezett pártja. De még mielőtt felosztanánk a szlovák politikai elitet történelmileg – mondjuk – „maradi” kormánykoalícióra és „igazságra fogékony” ellenzékre, álljon itt Vladimír Palko egykori belügyminiszter, most az ellenzéki Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti képviselőjének véleménye is arról, miért üdvözli az MKP megbékélési nyilatkozattervezetét. Szerinte ez az első dokumentum, amelyben „a magyar politikusok elismerik, hogy a történelem során többször és súlyosan ártottak a szlovák nemzet érdekeinek, hogy a szlovákok meghurcoltatásoknak voltak kitéve, ami óriási előrelépés eddigi, csak önmagukra figyelő és sérelmeiken alapuló politizálásukhoz képest”. Ezzel párhuzamosan, jegyzi meg Palko, annak ellenére, hogy „a szlovák nemzetnek nincs miért bocsánatot kérnie a magyaroktól, de ha a kölcsönös megbékéléshez erre van szükség, akkor valamikor, évek múltán a szlovák parlament is tehet egy ilyen gesztusértékű lépést a magyarok felé”. Ugyanakkor Vladimír Palko volt az a szlovák politikus, aki a Magyar Gárda megalakulása után elsőként hívott össze sajtóértekezletet Szlovákiában, amelyen Ján Carnogursky egykori szlovák kormányfő és Frantisek Miklosko egykori házelnök jelenlétében a „szlovák–magyar viszony eszkalálódásának veszélyére” figyelmeztetve arra szólította fel az MKP politikusait, járuljanak hozzá a két nép kölcsönös megbékéléséhez, amely akár közös parlamenti nyilatkozat (!) is lehetne.
A legnagyobb ellenzéki párt, a Mikulás Dzurinda vezette Szlovák Keresztény és Demokratikus Unió csak annyiban „lóg ki a sorból”, hogy nem foglalt állást Csáky Pálék kezdeményezéséről, javaslatukat semmilyen formában nem minősítette, de az ujjongással érdemes várni. Dzurindáék ugyanis a többi párthoz hasonlóan ridegen elutasítanak mindennemű tárgyalást a benesi dekrétumokról, illetve máig ható következményeikről.
Nincs hát nagy különbség a koalíciós és az ellenzéki szlovák politikusok között a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarság múltbeli tapasztalatainak megítélésében, de még mielőtt pálcát törnénk a politikusok történelmi tudatlansága fölött, leszögezhetjük, hogy nem is a közös – összekötő vagy elválasztó – múlt játssza a főszerepet az újonnan kirobbant vitában. A már idézett Stefan Sutaj szerint „a felmérések arra mutatnak rá, hogy a szlovák választópolgárok nagy többsége úgy értékeli az eseményeket, hogy a szlovák nemzetnek nincs miért bocsánatot kérnie a magyaroktól. Amennyiben a pártok meg akarják tartani az ilyen orientációjú választói rétegüket, nem írhatnak alá semmilyen bocsánatkérést tartalmazó nyilatkozatot. Vagyis nem történelemről, hanem politikáról van szó.”
Az időközben napvilágot látott közvélemény-kutatás, amely a pártok népszerűségi indexét mérte, olyan időszakban készült, amikor a közhangulatban már jelentkezhetett a legújabb szlovák–magyar vita a megbékélés lehetőségéről avagy a benesi dekrétumok parlamenti megerősítésének fontosságáról. E felmérés pedig teljes egészében igazolja Sutaj véleményét, hiszen míg a tavalyi parlamenti választásokat Ficóék 29,7 százalékos eredménnyel nyerték, s koalíciós partnereikkel együtt a választók 48,7 százalékának akaratát képviselhetik kormányzó erőként, a Smer – Szociáldemokráciára most a megkérdezettek 39,9 százaléka adná a voksát. Ha pedig a koalíció a jelenlegi felállásban folytatná munkáját, tehát Slota nemzeti pártja és Meciar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma maradna Fico partnere, kényelmes többséggel vezethetné tovább az országot, merthogy a három párt népszerűsége együttesen meghaladja a 65 százalékot.
Stefan Sutaj értékelése ily módon válik kor- és kórképpé, amelyet röviden talán úgy lehetne jellemezni, hogy sajnálatos módon a szlovák parlamenti pártok a politika szemüvegén keresztül nézik és értékelik a történelmet, ám ezt az optikát nem néhány politikus „állította be”, hanem a választók nagy többségének szemlélete, ha úgy tetszik: az ország közgondolkodása. Az a közgondolkodás, amelyet – néhány történész jó szándéka és nyitottsága, szorgos munkája ellenére – az „ezeréves elnyomás” elméletére épülő, romantikus történelemszemlélet alakított ki. S mert az ezeréves elnyomás végrehajtói a magyarok, szenvedő alanyai pedig a szlovákok voltak, nyilvánvaló, hogy e közgondolkodást a magyarellenesség jellemzi. A politikusok felelőssége, hogy tompítják-e ezt a közhangulatot (például közös megbékélési nyilatkozattal), vagy meglovagolják és hergelik a közembereket (parlamenti határozattal a kollektív bűnösség elvének megerősítéséről, amelyet meg lehet magyarázni „a történelmi sérelmekre adott adekvát válasszal”). Sajnos ez utóbbinak vagyunk a szemtanúi.
Hogy mi az a történelmi sérelmekre adott adekvát válasz? Most csütörtökön a szlovák parlament csattanós feleletet adott erre. Másfajta válaszért megint csak Stefan Sutajhoz fordulhatunk, aki 2003-ban így írt a témáról az Os című folyóiratban: „Amennyiben a szlovák történésznek a szlovák–magyar kapcsolatokról és a magyarságot ért 1945 utáni meghurcoltatásról kell írnia, először »kötelezően« hosszú bekezdésben fejtegeti, hogyan nyomták el a szlovákokat Magyarországon a XIX. század végén és a XX. század elején, nem felejti el hangsúlyozni, hogy a München előtti Csehszlovákiában szinte ideális feltételeket alakítottak ki a magyar kisebbség fejlődéséhez, ennek ellenére született meg a bécsi döntés, amelyet a szlovák történész Dél-Szlovákia megszállásának minősít. Én próbáltam már másként írni, de aztán az öncenzúra és a kiadói lektorok véleménye visszazökkentett a szlovák realitásokba.” Noha a potsdami egyezmény alapján Szlovákiából elüldözött németektől a szlovák parlament már elnézést kért 1991-ben, ugyanez a törvényhozó testület most azt állítja, a magyarokat nem kell megkövetni, mert a velük szemben alkalmazott benesi dekrétumok és a szlovák törvények a potsdami egyezményre épülnek, ami nem is „égbekiáltó” tudatlanság, hanem egyenesen hazugság.
A közvélemény-kutatások szerint a magyarok és a szlovákok többsége is úgy véli, sikeres volt országuk európai uniós csatlakozása, s a megkérdezettek a teljes európai egységesülés hívei. Akkor pedig – megint csak Sutaj szavait idézve – nincs más lehetőség, mint „közösen készülni ebbe az egységes Európába. A készülődést mindenki kezdhetné a maga oldalán. Az ellentmondások megnevezésével, a történészek részéről a közös szlovák–magyar történelem kulcsának megkeresésével, a politikusok esetében pedig politikai nyilatkozattal, amely kimondaná a XX. században kölcsönösen elkövetett bűnök kölcsönös megbocsátását.”
Ám ha ez a szlovák kormányfő szerint égbekiáltó pimaszság, akkor talán jobb is, ha nem lesz deklaráció Csáky Pálék kezdeményezéséből. Mert a megbocsátás szent dolog, csak őszintén érdemes békejobbot nyújtani egymásnak. Most még csak abban bízhatunk, egyszer annak is eljön az ideje. De az nem most lesz.