Szeretettel, Gyulus

Hosszú, fürtös hajú kisgyermek, törökülésben az asztalon. Kislánynak is vélhetnénk, de a brassói Rembrandt Műteremben készült kép hátára írt följegyzésből tudjuk, fiú ő, az 1899-ben Brassóban született ifj. Halász Gyula, aki néhány évtizeddel később Brassai néven Párizsban válik világhírűvé a Szajna-parti éjszakákról készült „erkölcstanulmány-fotóival”.
Akkor azonban még csak Gyulus. Pontosabban az azonos címet viselő kiállítás és a könyv tanúsága szerint Gyulus maradt egy életen át azoknak, akiket a legjobban szeretett: Brassóban maradt szüleinek és testvéreinek. „Drága jó Mamuka, Apuka!” – így kezdte leveleit évtizedeken át, s a többnyire magyarul kezdődő, majd egyre gyakrabban franciául folytatódó szöveg a végén, az utolsó mondatnál újra magyarra váltott: „Mindnyájukat öleli, csókolja szerető Gyulusuk.”
Könyvtárat töltenek meg a Brassai fényképeiből, rajzaiból, szobraiból összeállított albumok, az általa írt könyvek, a róla írt tanulmányok, nagy életmű-kiállításokban sem szűkölködik a világ. És a sikersorozatnak koránt sincs vége, hiszen a Brassai-képek egyikének-másikának értékét ma már aranyárban mérik, művei a fotó-műkereskedelem legkeresettebb darabjai. Mégis – vagy épp ezért? – a Gyulus. A Brassai-képek és -dokumentumok című, napokban nyílt kiállítás a budapesti Mai Manó Házban, valamint a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum azonos című kiadványa különös figyelmet érdemel. Nemcsak azért, mert sajátos nézőpontból mutatják be a világhírű művészt, hanem azért is, mert a képek, a levélrészletek a fotográfus és családja, illetve magyar fotós barátai kapcsolatának megidézésével sokat elárulnak a XX. századi magyar művészsorsról is. Igaz, a magyar muzeológia nyomoráról is beszél a kötet, mert az is kiderül belőle, hogy csak a töredékét sikerült megszerezni annak a 637 dokumentumnak, amelyet nemrég egy „Brassóból érkezett ember… nagyon méltányos árért” felkínált a Magyar Fotográfiai Múzeumnak.
A kiállításon s könyvben megjelenő levélrészletek azonban így is izgalmas adalékokkal egészítik ki a Brassairól őrzött képünket. Érzékeltetik, milyen szoros, sokszínű kapcsolatrendszer formálódott a történelem és a magánélet, a művészeti ambíciók és a hétköznapi világ, a nagy művészeti központok és a perifériák között, de persze az is nyilvánvalóvá válik, milyen kivételes tehetség volt Brassai, aki ebben az izgalmas, ellentmondásokkal terhes világban nem egyszerűen a legjobbak közé került, hanem valóban maradandót alkotott. S nemcsak kivételes, de univerzális is volt a tehetsége, hiszen mindig szabadon közlekedett különböző művészeti ágak, az élet különböző területei között. Alig húszévesen szavalóestje bevételéből teremtette meg a nagyvilágba, a Berlinen keresztül Párizsba vezető út költségeinek egy részét, tett egy kis kitérőt sportolóként is, volt festő-rajzoló, újságíró, költő, írt szöveget táncjátékhoz, tervezett díszleteket, sikeresen mutatkozott be szobrászként, filmkészítőként is. Élete középpontjában azonban mindig is a fotográfia állt, noha a húszas évek végén még nem fényképezett (évekig másoktól kapott vagy másokkal készíttetett képeket adott el cikkei illusztrációjaként), s már 1939-ben leírta: „nyilvánvaló, hogy ha törik, ha szakad, meg kell szabadulnom a fotográfiától”. 1955-ben vetette papírra: „a film érdekel és jobban érdekel, mint a fotó”, 1964-ben pedig kijelentette: „a fotó már alig érdekel”.
Akarta, nem akarta, mégis Párizs szeme volt ő, ahogyan barátja, Henry Miller írta róla, hiszen nála hitelesebben, nagyobb meggyőző erővel aligha ábrázolta valaki az éjszakai Párizs világát, a Szajna-parti árnyakat, a mulatók, szűk sikátorok különös figuráit vagy éppen a párizsi falfirkák képzőművészetet megújító gazdagságát s a művészvilág nagyjait, elsősorban barátját, Picassót. S miközben az „édes jó Mamukának, Apukának”, testvérének, Kánkának, barátjának, Reismann Jánosnak írt levelei részleteit olvassuk, egyrészt azt kísérhetjük figyelemmel, hogyan gazdagodik, hogyan hat egyre szélesebb körben az életmű, a hatvanas évektől hogyan adják műveit kézről kézre a világ legnagyobb múzeumai, könyvkiadói, másrészt folyamatosan a másik vezérmotívummal, az otthoni világgal, az erdélyi történésekkel, a hazatérés gondolatával találkozunk.
Mindig készült, és sosem tért haza, egy fontos tárlat, még fontosabb találkozó vagy még annál is fontosabb utazás mindig megakadályozta ebben, ahogyan egy-egy új siker is mindig visszatérítette a fotográfiához, amellyel élete során sokszor próbált, de sohasem akart igazán szakítani. Hogy miért? Ahogyan egyik levelében írja: „A fotográfia nekem korunk egyik jellegzetes eszközének tűnt. 1930-ban ennek a ténynek a felismerése volt életem egy meghatározó fordulata.” Halála előtt hét évvel, 1978-ban írta ezt a levelet Horváth Andornak, aki az 1920–40 közötti családi levelezés erdélyi kiadásán dolgozott (Előhívás, Kriterion, 1980). A szöveg francia, a befejezés magyar: „Baráti üdvözlettel, Brassai.”