Szimfónia kulcscsomókra

H A N G - J E G Y

Mama a tévéjóst tárcsázza kettőnegyven plusz áfáért, a topmenedzser titokban a horoszkópját bújja, a fogyiguru megmondja, mitől kerek a világ, és ha végleg elveszett a boldogság, egy kis wellness rendbe tesz. Kapkodó kutatás válaszok után, fel sem tett kérdésekre.
Költözz magadba, ha a végső válaszokat keresed! – vallja az elektroakusztikus hárfa Grammy-díjas feltalálója, Andreas Vollenweider, akinek szerda esti koncertjén – hétköznap, borsos jegyár ide vagy oda – csordultig megtelt a Petőfi Csarnok. Tízmillió eladott lemeze és a huszonöt éve tartó világsiker ellenére nálunk inkább csak a dzsessz, a világzene, esetleg a klaszszikus zene vájt fülű ínyencei ismerik, ők azonban, úgy látszik, sokan vannak. Voltak, akik a falnak támaszkodva, toporogva várták, hogy a svájci mester keze alatt szférikus hangok akadjanak fenn a hárfa húrjain, és a zene beszélni kezdjen – hozzájuk, helyettük. Vollenweider naiv trubadúr megjelenése évtizedek óta védjegye, sokáig volt a szimfonikus külsőségek szerelmese. Színpadi fényözön, hömpölygő hárfafutam helyett most mégis sötétben, zseblámpákkal pásztázva, némán surrantak be a kvartett tagjai. Vollenweider és barátai csendben a hangszerek mögé osontak, és az első harmóniával magukkal rántották a sötétben pislogó közönséget – a benső legmélyére. Aktuális turnéjának egy korábbi, azonos című albumára rímelő mottójával (Caverna Magica „Continuum 2007”) Vollenweider felfedező belső utazásra hív abba az elfeledett barlangba, ahol a harmónia lakik. Hol pánsíp, fuvola, hol citerának látszó ősi kínai ketyere vagy kukának látszó fémdob, hol pedig hatezer éves afrikai tökdob mögé ülve, aztán megint a hárfa húrjain halászta az univerzum szólamát. Úgy áradtak a színpadról a hangok, mintha a Tejútról gurultak volna közénk. Döngött alattam a padló, valaki úgy verte az ütemet a Vollenweidert negyed százada kísérő dobos, Walter Kaiser és a fiatal ütős, Andi Pupato lüktető duettjére, más nem restellt kurjantani a kvartett negyedik állandó tagja, Daniel Küfer billentyűs-fúvós-mindenes szaxofonmagánszáma után, Wollenweider megszólalásait szinte minden alkalommal vastaps követte. A rögtönzés hevében olykor saját testén játszott, akár Bobby McFerrin, vagy leszaladt a széksorok közé, úgy vezényelte a fel-felzúgva dúdoló közönséget, aztán előkapta kulcscsomóját, és rázni kezdte. Szép sorban előkerültek a zsebekben lapuló lakáskulcsok, és a közönség is hozzátette a maga ritmusát. Disszonanciában a harmónia – a kulcszörejből valóságos szimfónia született.
(Andreas Vollenweider és barátai koncertje – Caverna Magica Continuum, 2007. szeptember 26., Petőfi Csarnok.)