Szkíta lovasok, szakadt Ladák

Séta mint műalkotás? Vagy éppen sétálni, s közben egyre mélyebb, egyre intenzívebb kapcsolatot teremteni a művészettel? Miért is ne? Ha Szókratész tanítványai a gümnasziónok fedett folyosóin sétálva tanulhatták meg mestereiktől az ókori filozófia alaptételeit, akkor miért ne kerülhetne szoros kapcsolatba egymással a séta és a művészet a harmadik évezred eleji metropolisban, Berlinben? Hiszen itt minden a folyamatos mozgásról, változásról szól, a tér- és időbeli távolságok legyőzéséről. A múzeumszigeten, a világhírű gyűjtemények bejárata előtt kígyózó sorok néhány évezredet szeretnének visszalépni az időben, miközben a klasszicista épületek közé ékelődő S-Bahn szerelvényei mintha egyenesen a jövő felé röpítenék az egyesült Németország polgárait és a sohasem látott tömegben érkező turistaáradatot.
Berlin egyre gyorsabban újraépülő negyedeiben egymástól nem is nagy távolságra nyíltak meg a közelmúltban olyan szenzációs kiállítások, amelyek a tér és az idő relativizálódásának az érzetét keltik az emberben. Miközben a kiállítóhelyek közötti néhány száz métert megteszi a látogató, nemcsak a német történelem különböző rétegei fejtődnek fel előtte, de évezredes időbeli és több ezer kilométeres térbeli távolságokat képes átlépni.
A Krisztus előtti évezredekbe léphet vissza például a Szkíta királysírok című kiállításon a Martin Gropius Bauban, Berlin egyik legfontosabb kiállítóhelyén. A vándorló lovas népek kultúrájáról kialakult képünk alighanem nagyot változik e tárlatnak köszönhetően, hiszen az utóbbi években orosz és német archeológusok által feltárt, páratlanul gazdag leletanyagot is bemutatja a kiállítás, a többi között két és fél ezer éves fa- és textiltárgyakat, amelyek tanúsága szerint más volt ugyan a szkíták világa, mint az antik görögöké – szegényesebbnek azonban aligha nevezhető. A magyar látogató számára különösen érdekes, hogy a kiállítás zárórészét Kárpát-medencei leletek – közöttük az emblematikussá vált arany csodaszarvas – képezik. Az épület másik, éppen a múlt hét végén nyílt kiállítása Párizs rejtelmeit tárja az érdeklődők elé annak az Eugen Atget-nek köszönhetően, aki a XIX–XX. század fordulóján évtizedeken át fényképezte a várost, sok, a városrendezés során lebontott épületet, utcát, teret már csak az ő felvételei révén ismerhetünk. Minden részlet érdekelte, alázatosan, roppant tervszerűen dolgozott, sok ezer felvételéből hatalmas tematikus albumokat állított össze. Pontos volt, a világ, amelyet megörökített, azonban olykor olyan különleges képeket kínált, hogy felvételeit – nem sokkal Atget 1927-es halála előtt – a szürrealisták is felfedezték, talán így mentve meg az életművet a jövőnek.
Párizs Berlinben – vagy New York Berlinben? Akárhogyan van is, A legszebb franciák New Yorkból jönnek. Legalábbis annak a kiállításnak a címe szerint, amelyet a Neue Nationalgalerie-ben rendeztek, s amelynek máris hatszázezer látogatója van, pedig még két hétig nyitva tart, mégpedig meghosszabbított nyitva tartással, mindennap éjfélig. És valóban, a Metropolitan Múzeum XIX. századi francia remekművei közül számosat besorolhatunk a világ legszebb festményei közé, legyen szó Courbet, Renoir, Degas vagy épp a XX. századi ráadást képező Picasso, Matisse, Modigliani műveiről. A páratlan alkalmat az adta, hogy a New York-i múzeum épületét restaurálják, ahogyan két évvel ezelőtt a Museum of Modern Art kincsei is egy rekonstrukció kapcsán érkeztek Európába. Hogy éppen Berlinbe? Ennek az okán aligha kell sokáig törni a fejünk, érdemesebb eltűnődni azon, belefér-e következő két hetünkbe egy néhány napos berlini látogatás.
Magyarokban – mármint művészekben és művekben – egyébként sem szűkölködnek a berlini kiállítótermek. Igaz, a kortárs művészeti vásáron csak egy budapesti galéria (Deák Erika) szerepel, annál fontosabb az a kiállítás, amely a Künstlerhaus Bethanienben a kelet-európai fluxusmozgalmat (maga az elnevezés is a mozgásra utal) mutatja be, benne a meglehetősen izgalmas magyarországi fejleményeket. Van magyar kiállító a brandenburgi kapu mellett, a Liebermann-házban látható Beyond the Wall című, az egykori DAAD-ösztöndíjasok munkáiból összeállított kiállításon, s a művészeti vásár egyik külön programjának is vannak magyar résztvevői. Lada-projekt – a fiatal művészek egy gépkocsimárkát választottak a közös munka címéül, egyszerre utalva a közeledésre, a kapcsolatra s arra, hogy az egykori szovjet márka egyszerre volt koppintása, lerontása a nyugati mintának. Gyakori volt, hogy lefulladt, hogy be kellett tolni. Ha viszont erre gondolok, mindjárt nem az idő és a tér végtelenjében, hanem idehaza érzem magam, ahol ugyan 2007-et írunk, de ami történik, azt mutatja, mintha kizökkent volna az idő.