Iszaak Babel összes művének sajtó alá rendezése, több korszakos jelentőségű Babel-tanulmány megírása, a szovjet irodalom elmélyült tanulmányozása után ön talán mindenkinél jobban tudja: igaz-e, hogy akinek művei a zsarnokság idején nyomtatásban megjelentek, az valamilyen módon kollaboráns volt?
– A kollaboráns kifejezés túl sommás. Még akkor is, ha évszázadok óta tudjuk, hogy az erkölcsöt nem lehet mérni: nem lehet „egy kicsit” besározódni. De nem szabad összemosni az élni akarás kényszerű gesztusát az igazi árulással. Nem lehet kétségünk afelől, hogy amikor Iszaak Babel a hatóságok engedélyével találkozott a Szovjetunióba érkező nyugati írókkal, a politikai rendőrség, az NKVD intenciójára igyekezett jó képet festeni előttük a sztálini Szovjetunióról. De abban már nem kollaborált, hogy a rendszert kiszolgáló, dicsőítő műveket írt volna. Inkább hallgatott, akármennyit ostorozták is ezért. Amint a vele egy lakásban élő Sinkó Ervinnek mondta, tudja, a hatalom csak arra vár, hogy megszólaljon – és azonnal lecsap rá. 1939 májusában, miután elhurcolták, és „futószalagrendszerben” három napig éjjel-nappal verték, mindent aláírt, amit elé tettek egy monstre értelmiségi kirakatper előkészületei során. Ahogy a vele egy időben letartóztatott világhírű színházi rendező, Vszevolod Meyerhold és a kitűnő tollú újságíró, Mihail Kolcov is. De egy idő után, mintegy varázsütésre, mindhárom agyonkínzott fogoly egymástól függetlenül visszavonta vallomását. Babel azt írta például, hogy terhelő vallomásában „igazságtalanul megrágalmazott” ártatlan embereket. Ezért nem tartóztatták le a per kiszemelt áldozatait, többek között Ilja Ehrenburgot. És elmaradt maga a per is. Most akkor Babel kollaborált vagy sem? Borisz Paszternaktól Bulgakovig számos túlélési forgatókönyv volt. Egyik tragikusabb, mint a másik.
– Hogyan gyűjtötte össze félelmetes lexikális tudását és ismereteit abban az időszakában, amikor az információhoz hozzáférni sem volt egyszerű?
– Nekem nem voltak nehézségeim. A kiadóimnak, a szerkesztőinek annál inkább. Emlékszem, miután Magyarországon először sajtó alá rendeztem Iszaak Babel összes művét, egy önmagában is abszurd cenzúraszervezet, a szovjet–magyar irodalmi vegyes bizottság éves ülésén emiatt durván lehordták „a magyar elvtársakat”, akiknek „különleges érzékük van a botrányos témák iránt”. Én jót nevettem, amikor erről tudomást szereztem. Az Európa Kiadó egyik vezetője pedig, hogy kiengesztelje a szovjet vendégeket, ígéretet tett Leonyid Brezsnyev Kis föld című, „örökbecsű műalkotásának” megjelentetésére. Az ügy egyébként a langyos és szürke korszak forgatókönyvének megfelelően magától elaludt. Ismét felteszem a kérdést: most akkor ő is kollaborált?
– Hivatalosan tabutéma volt, de sokan tudtuk, hogy a sztálinizmus, amely az ukrán holodomor ördögi tervének végrehajtása során önmagában több embert gyilkolt meg, mint a német nácizmus öszszességében, az antiszemitizmus bűnében sem volt különb a hitlerizmusnál. Hogyan válhatott titkolhatóvá a nyugati világban az, amit ön megír az Ilja Ehrenburg és a szovjet állami antiszemitizmus című tanulmányában?
– A szovjet propaganda egy hét lakatra zárt, hatalmas birodalomban, amelyet a félelem cementje tartott össze, roppant hatásos volt. Emlékszem, milyen páni rémület fogott el 1984-ben, amikor a Kijevben megrendezett szlavisztikai világkongresszusra érkezve, a negyedik napon egyszer csak azt vettem észre, hogy kezdem elhinni azt a sok hazugságot, ami a rádióból meg a televízióból áradt. Iszonyú érzés volt. De abban az információs vákuumban elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy a nyugati világban, főleg a megvásárolható nyugati baloldali értelmiség mélyen erkölcstelen felfogásának köszönhetően, sokáig nem illett tudomást venni arról, hogy a Szovjetunióban üldözik a zsidókat. Hogy a második világháború alatt – bizony, már alatta! – elkezdődött a szerencsétlenek állami diszkriminációja, hogy volt numerus clausus. Sőt numerus nullus, amely a felsőoktatás mellett a munkahelyi előléptetéseknél is érvényesült. A világnak 1953 januárjában, a szovjet zsidósággal való fizikai leszámolás nyitányakor már tudomást kellett volna vennie a náci röpiratokra emlékeztető, gyűlölettel fröcsögő antiszemita cikkekről a Pravdában és más lapokban. De az akkor már javában dúló hidegháború hangulatában ez elsikkadt. 1970 decemberében következett be a fordulat, amikor néhány szovjet zsidó repülőgép-eltérítéssel próbálta meg felhívni a figyelmet a nemzetköziség birodalmából menekülni vágyó kétmilliós zsidóság helyzetére. Kutatásaim során a világ több országában felkerestem ezeket az embereket, és oral history interjút készítettem velük.
– Min dolgozik most?
– Beszélgetések a gulágról címmel most készült el legújabb könyvem. Szeretném elérni vele, hogy végre megvetés tárgya legyen, aki Magyarországon a gulág „gazdasági hasznáról” locsog, vagy olyan blődségeket ír le, hogy a náci lágerekkel szemben a szovjet koncentrációs táborokban nem raboskodtak asszonyok és gyerekek. A kiskorúak lágeréletét szabályozó dokumentumkötet, amely évekkel ezelőtt megjelent Oroszországban, több mint nyolcszáz oldal. A könyvemnek még nincs kiadója, mert a napi hajszában egyszerűen nem volt időm foglalkozni vele.
origo.hu
Gyermekpornográfia miatt tartóztattak le egy borsodi férfit
