Kijev központjában, a messze földön híressé vált „Majdanon” gyülekeznek a fiatalok. A Függetlenség tere az egyik legkézenfekvőbb találkahely, amelyet a nagypolitika ugyan időről időre megpróbál „megszállni”, ám egyre kevesebb sikerrel. A pártok a belpolitikai helyzet kiéleződésekor vagy kampányidőszakban ide trombitálják híveiket, a „narancsos” forradalom lelkesedése azonban már a múlté. Az ukránok többsége kiábrándult a pártokból. Esténként a fiatalok is inkább sörözni, dumálni, szórakozni jönnek le ide, a kijevi agorára.
– Három éve én is itt voltam – meséli a huszonéves Misa, aki mérnökként dolgozik egy magáncégnél. – Mi, fiatalok éltettük akkor, 2004 telén a Majdant, egyáltalán nem biztos azonban, hogy még egyszer itt lennék! Persze ha jó a társaság, s a haverok is jönnek, az más! Mint ahogy most is – koccint hamiskásan a népszerű kijevi sörrel, az Obolonnyal.
A többség akkor sem nagyon volt tisztában a különböző politikai erők programjával. Legfeljebb annyit éreztek, hogy változásra van szükség.
– Most már tisztábban látom, engem is csak részben vezetett a politikai meggyőződés. Magával ragadott a tömeghangulat. Inkább az hozott ide – kapcsolódik a beszélgetésbe Misa barátja. – Két rossz közül a kisebbiket választottuk. Juscsenkótól sem voltunk annyira oda, hiszen volt ő már előtte is nagy ember, valahogy mégis rokonszenvesebbnek tűnt. Jobban értett a fiatalok nyelvén. No meg elterjedt, hogy Janukovicsnak nincs felsőfokú végzettsége, börtönviselt… És a pasi akkor még kicsit merev is volt. Szóval, gáz – mosolyodik el, megjegyezve, hogy most már az elnöktől sincs elragadtatva. – Júliáért azért még kijönnék. Hiába, a látvány – kacag fel.
A fiatalok túlnyomó többsége nem szívesen beszélget politikáról. Egyszerűen nem érdekli őket. Nem ígéretekre, hanem boldogságra, szerelemre, könnyebb életre vágynak, s ez a természetes. Keveseknek adatik meg, hogy a kisujjukat sem kell mozdítaniuk a boldoguláshoz. Ezek az aranyifjak nem nagyon érzik a pénz értékét, amelyet az apuka általában a vadkapitalizmus éveiben ügyeskedett össze. Az egyik, többségében különösen csinos lányokból álló – pedig errefelé az átlagra sem nagyon lehet panasz – társaság középpontjában Szása ilyen. Már a kezében szorongatott whiskysüveg jelzi, hogy más kasztba tartozik. Ide is csak a barátnője kedvéért jött. A kocsi egy közeli mellékutcában áll, aztán irány a népszerű, ám nem olcsó szórakozóhely, a Docker.
– Az egyetemre is inkább a társaság, a buli miatt jártam – járatja körbe magabiztosan a szemét az alkalmi, ám így is válogatott udvartartáson. – A vizsgákkal nem volt gondom, hiszen a professzorok is örülnek néha egy kis mellékesnek! – hahotázik, s az üveget nyújtva az éjszakába invitál.
Az időt múlatók túlnyomó többségének azonban nem ilyen egyszerű az élete. Ettől persze még vidámak, fogy a sör, csilingel a lányok hangja. Az egyik társaság például egy utazási irodánál dolgozik, s zárás után tavasztól őszig gyakran kijönnek ide. Nemegyszer velük tart a szintén fiatal tulajdonos is. Az átlagnál többet, majd négyezer hrivnyát, nagyjából 800 dollárt keresnek. A hivatalos átlagbér ennek alig több, mint negyede, 1391 hrivnya, azaz 280 dollár, de az alkalmazottak jelentős részét feketén fizetik, így a statisztikák is csalókák. Az ukránok túlnyomó többsége 1500–2500 hrivnyát visz haza, s e mintegy 400 dollárból itt sem könnyű megélni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy kezdő bére sokszor nem több száz dollárnál, az orvos, a tanár 150 dollárt keres, egy nyugdíj pedig legtöbbször csak megközelíti a száz dollárt, akkor megérthetjük e társaság vidámságát is.
– A siker titka, hogy dolgozni kell – világít rá az egyébként pofonegyszerű receptre Tánya, a csoport főnöke. – A többség még mindig azt hiszi, hogy a fizetés ajándék, s nem érti, miért nem tud az éhbérből egyről a kettőre jutni. A Szovjetuniónak vége, de lassan már a vadkapitalizmusnak is. Ezt meg kellene már érteni végre! – fejti ki a kapitalizmus filozófiáját a talpraesett fiatal hölgy.
A fiatalok viszonylag könnyen felveszik e ritmust, az idősebbeknek azonban már nehezebb, de lassan megérzi a többség az új idők szelét. Ám nem csupán az embereken múlik, hogy a változás lassúbb a kelleténél. Így aztán azon sem nagyon csodálkozhatunk, hogy nagy a korrupció, s sokan mennek pénzt keresni külföldre. Mert modern gondolkodás ide vagy oda, otthon szűkösen tudnak megélni, s ennél többre vágynak. Éves szinten egyes becslések három-, mások négy-öt millióra teszik a külföldre irányuló, megélhetést célzó migráció nagyságát. Nagy probléma, és a népesség úgynevezett minőségi összetételét rontja, hogy a legaktívabbak, a legműveltebbek, a leginkább vállalkozó szelleműek elhagyják az országot. Számos gondot vet fel, hogy a munkaképes lakosság nagy része nem élhet együtt a családjával.
– Én két éve jöttem haza Amerikából – meséli Vologya, aki bárosként dolgozott Chicagóban. – Azért erőltettem az angolt, hogy minél előbb elindulhassak. Sokan voltunk úgy, hogy egyetemistaként egy évet halasztottunk, s így négy–hat hónapot dolgozhattunk kint. Hatezer dollárt hoztam haza, ez megkönynyítette az indulást a diploma után – mondja.
Nemegyszer pincérkednek a nők is, gyerekekre vigyáznak, vagy háztartást vezetnek. Ha pedig nincs más választásuk, sokszor a testüket adják el. Sokan mennek nyugatra, de a keleti szomszédságban is rengeteg ukrán dolgozik. Általában a nagy moszkvai építkezéseken. Jelentős a munkaerő-vándorlás az országon belül is. Míg ugyanis a keleti, déli régiókban vagy északon és Közép-Ukrajnában van munka, addig a nyugati részeken e tekintetben siralmas a helyzet. A Majdan fiataljainak többsége kénytelen dolgozni a főiskola vagy egyetem mellett, hogy legalább megközelítően úgy élhessen, mint hasonló korú társai a világ szerencsésebb részein.
– Nem akarok én sokat. Csak jó könyveket venni, ha kell, angol magánórát venni, no meg moziba járni, vagy hétvégenként leülni valahol a barátaimmal, ismerőseimmel – magyarázza Okszána, aki Dnyepropetrovszkban tanul közgazdaságtant. – No, de hogyan, mikor már a lakás felemészti a bevételeim felét, pedig a tanulás mellett dolgozom is egy cégnél marketingmenedzserként. A barátnőmmel bérelünk közösen egy kétszobás lakást, s kifizetünk érte majdnem 300 dollárt – jegyzi meg keserűen.
Az ingatlanpiaci árak Ukrajnában valóban az egekbe szöktek. A négyzetméterenkénti átlagár 1382 dollár, jóval magasabb, mint egy éve. A bérleményekért is csaknem 30 százalékkal kérnek többet, mint tavaly, átlagosan 300 dollárt. Ezek a mutatók igazából Kijevben elképesztőek, hiszen a valamirevaló lakások négyzetmétere 3000, egy egyszobás albérlet pedig 600 dollár körül mozog. Egy egyetemista számára egy ilyen ingatlan alapesetben évek múlva is elérhetetlen álom marad. Az ő életük vidáman, önfeledten és boldogan, de más szinten zajlik.
– Az ösztöndíj 140 hrivnya (28 dollár), ami legfeljebb néhány sörre elég. Vagy a mindennapi közlekedésre. Egy pulóver vagy blúz viszonylag olcsón is belekerül 150–200 hrivnyába (30–40 dollár), így aztán választhatok a buszjegy vagy egy ruhadarab között. Szép kilátások! – vázolja a költségvetést a frissen diplomázott Mása, megjegyezve, hogy ő is dolgozik, s a következő sört már ő fizeti.
Ha már így összebarátkoztunk, mosolyogva megkérdezem, miért van az, hogy Ukrajna bármely nagyvárosának központjában, különösen hét végén, csapatostul korzóznak a szebbnél szebb lányok, a fiúkat pedig mintha elnyelte volna a föld.
– Nincs ezen semmi mosolyognivaló – sóhajt fel némi szemrehányással. – Kicsípik magukat, a lehető legrövidebb szoknyát veszik fel, és mennek fiút fogni. A férjhez menés a legtöbb ukrán lány számára 20 és 28 év között valóságos életprogrammá válik. Kevés a férfi, s a többségük selejtes! Isznak, játékautomatáznak, egyszóval semmi perspektíva nem csillan meg bennük! – nyílik meg zavarba hozó őszinteséggel.
S mintha az esti korzón megjelenő ittas fiúcsapat csak arra lenne hivatott, hogy demonstrálja Mása szavainak mélyen szomorú valóságát.
– Én szerencsés vagyok, mert találtam egy rendes fiút – folytatja, lesújtó tekintettel pillantva az elhaladókra. – De a barátnőm már majd beleőrül abba, hogy nem talál egy normális pasit. Aztán majd ő is egy nős férfi mellett köt ki szeretőként, mint annyian. Vagy elválik 30 évesen egy vagy két gyerekkel, mert hozzáment az első normálisnak mutatkozó fiúhoz, aztán kiderül, hogy nem illenek össze. Ilyenkor persze még kevesebb esélye lesz arra, hogy párt találjon, közben az évek szaladnak, s gyarapíthatja a gyereküket egyedül nevelő negyvenesek népes táborát. Még jó, ha kilátástalan helyzetében nem kezd el inni, mint annyian. De enélkül is elég a nők baja. Nem véletlen, hogy egyre többen nem képesek gyereket szülni, vagy sokszor már fiatalon olyan problémákkal küszködnek, amelyek normál esetben legfeljebb 40 év után szoktak előjönni – vázolja a tragikus női sorsokat korához képest meglepő bölcsességgel.
Mása nem a levegőbe beszél, azt igazolják a statisztikák is. A huszonévesek között országos átlagban ugyan formálisan még nem lenne oly tragikus a helyzet, a következő korosztályban már a számokban is megjelenő nőuralom azonban már jelzi, hogy a statisztikák mögött feltehetően tényleg életmódbeli devianciák is megbújnak. Feltűnő, hogy a városi lakosság körében már 17 év fölött a gyengébb nem dominál, míg falun a női többség csak 42 éves kortól feltűnő. Egy szó, mint száz, ötven év fölött már nagyon rossz a férfiak helyzete. Ukrajnát azonban demográfiai szempontból nem csupán a nemek között elbillent arányok sújtják. A lakosság száma folyamatosan csökken, s egyelőre nem tudni, mikor milyen feltételek mellett kezdődhet meg ismét a növekedés. A politika már észlelte a bajt, s minden erő egyetért abban, hogy a születési hozzájárulást a mostani háromezerről 10 ezer dollárra kell felemelni. De ez sem elég, hiszen később a XXI. századnak megfelelően kell táplálni, öltöztetni a gyerekeket, biztosítani számukra a megfelelő oktatást, majd pedig a megélhetést megalapozó foglalkoztatást. A helyzet ugyanis kritikus. Az ország súlyos demográfiai válságban van, s csak tetőzi a bajt, hogy az ismert gazdasági és életkörülmények miatt nem nő, inkább csökken a várható élettartam. A szakemberek szerint a helyzet jobbra fordulására középtávon sem lehet számítani. Ha pedig az elöregedési trendet nem lehet megfordítani, 2050-re a jelenlegi 47 millióról 35 milliónyira fogyhat az ország lakossága.
– Van elég megoldandó gondunk, nincs időnk a politikusokkal foglalkozni – tör ki az életigenlés Másából, s csillogó szemmel ecseteli, mennyire szereti az életet, a napsütést, a tengert, a gyerekeket. Bízik a jövőben, s tovább akar tanulni. Nyelvtanár vagy tolmács szeretne lenni.
Nem csoda, ha ez az optimizmus átragad az emberre, s eszébe juttatja, honnan indult Ukrajna, s meddig jutott alig több, mint másfél évtized alatt. A szovjet rögvalóság szürkesége után mára megjelentek a színek, akárhogy is, de hamar utat tört a fogyasztói társadalom, és bár a politikai berendezkedés még mindig alapvetően oligarchikus, ám erősödik a piacgazdaság. A gazdasági növekedés az állandósult belpolitikai viharok mellett is töretlenül hét százalék feletti. A jog- és politikai rendszer ugyan a többi függetlenné vált posztszovjet köztársasághoz hasonlóan gyenge, de változóban van; a bürokrácia még mindig túlteng, és a korrupció nagysága is nyomasztó. Az infrastruktúra szintén hagy bőven kívánnivalót maga után, az életszínvonalról nem is beszélve, a fejlődést azonban egyebek mellett jelzi, hogy immár nem csupán Kijevben, hanem az olyan nagyobb városokban is, mint Donyeck, Dnyepropetrovszk vagy Lvov, mellbevágó méreteket ölt az építkezési láz. A belvárosokat kicsinosították, a modern futballstadionokat irigykedve nézzük, s egyre nagyobb számban jönnek a turisták is. A „narancsos” forradalomtól sokan azt várták, hogy egy ugrással be lehet hozni a történelmi lemaradást. Tévedtek. A 2004 telén lezajlott események azonban mégiscsak felrajzolták Ukrajnát a világtérképre, s így már nem csupán a kijevi politikusok tehetnek róla, hogy erről a jobb sorsra érdemes országról sokaknak még mindig kizárólag Csernobil, a maffia, a szegénység s legfeljebb az állandósult hatalmi harcok jutnak eszükbe.
pápa
XIV. Leó pápa a fiataloknak üzent
