Tehenek vannak most a köztereken

Tegnap vette át az M. S. mester-díjat Kő Pál szobrászművész, akivel ez alkalomból szomorkás beszélgetést folytattunk az Epreskertben. A „kétkezi, nehéz sorsú angyalok” örökké optimista szobrásza apadó tettvággyal, lankadó lelkesedéssel gondol a munkára, és megütközve, fel-fellobbanó haraggal mond véleményt a világról, amelyben élni kényszerülünk.

Erdélyben töltötte az elmúlt napokat . Mi volt az utazás apropója?
– Ez a nagyenyedi kirándulás fájdalmas és nehéz volt. Részben azért, mert nagyon hosszú volt, részben pedig azért, mert láttam, hogy az ott lévő értékek pusztulóban vannak; de az ott élő papok, református lelkészek, könyvtárosok még tartják a frontot. Egy domborművet vittem oda Thököly Imre erdélyi fejedelemről, ezt avatta fel most Tőkés László, aki prédikációjában a nehéz körülmények közül is azt üzente: ne féljetek!
– Megkapott már minden jelentős díjat a Kossuth-díjtól a Munkácsyn át a Prima Primissimáig. Számít ezután az M. S. mester-díj?
– Olyan nagy öröm lehetne. Meg valahol az is. Nem gondoltam én már semmi ilyesmire. Ez a díj jó dolog, csak az én szomorúságom az, hogy mindeközben nincsenek rendben a dolgok. Így nem lehet élni, dolgozni se. Nem is akarok hozzáfogni már semmihez, mert bármi eszembe jut, arra gondolok, hogy az is ott rohad szét, amit már megcsináltam. A Mohács is megy tönkre, és nincs rá pénz, hogy karban- tartsák. Ez kiheverhetetlen. A minap felmentem a sziklakápolnához, ott áll a Szent István-szobrom öszszevissza firkálva. Honnan legyen lelkesedés bennem? Én soha nem voltam pesszimista, de ami most van, az borzalmas. Innen már csak hátrálni, kivonulni van kedvem. Ha rendetlenség van az ország vezetésében, az előbb-utóbb mindenhol elterjed. Nem tudok nagy lelkesedéssel beszélni a jövőről, mert nincs jelen. Múlt van, ezt Nagyenyeden is láttam, de a szédületes méretű és rangú épületek ott is pusztulnak, az anyaország pedig nem ad pénzt a megmentésükre.
– Megdöbbent a pesszimizmusa. Hová tűnt az a lendület, amellyel nem is olyan régen még azt mondta: Illyés, Veres Péter meg Sinka István írásai abban erősítették meg, hogy az ön alakjainak van helyük a köztereken? Hogy beszélhet most így?
– Tehenek vannak a köztereken. A teheneknek nem itt kellene lenniük. Ki engedi ezt? Kik ezek, akik a nyakunkra jönnek? Meg kellene őket nevezni, és ki kellene őket korbáccsal hajtani a templomból. Ezzel szemben mi egyre kisebbre húzzuk magunkat. Nagyon nem jó ez a világ.
– Akkor tervekről nem is beszélhetünk?
– Volt két szerződésem, az egyik Hódmezővásárhellyel egy ötvenhatos szoborra, a másik Bajával egy második világháborús emlékműre. A polgármester mindenre rábólintott, aztán nem lett belőle semmi, mondván, hogy nincs rá pénz.
– Ahogy beléptem a műterembe, eszembe jutott, hogy annak idején egy fehérre csempézett fürdőszobában dolgozott, és szőtt messzemenő álmokat. Akkor előremenekült. Most hol van ez a szárnyalás?
– Elmúlt az idő. Én most már gereblyézni szeretnék, hiszen az ember, ha vet, be is kell takarítsa a termést; de erre nincs módom. Ezt a műtermet egy gipszöntő mestertől, Kiss Lászlótól örököltem. Kisfaludi Stróbl, Kerényi és Pátzay szobrait mind ő csinálta, de ő készítette el azt a Lenin-szobrot is, amelynek a helyére most odatették azt a homokórát, ami naponta annyiba kerül, mint az én egész évi jövedelmem. Nem tudom, hogy merik ezt csinálni velünk.