Torzulások az EU-ban

José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke teljes mellszélességgel kiállt az energiapiac liberalizálása mellett. „A bizottság számára nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet nem folytatható. (…) Változtatások nélkül a verseny torzulása és a piac töredezettsége folytatódni fog” – mondta a bizottság energiapiac-liberalizálásával kapcsolatos elképzeléseinek ismertetésekor. Sürgette a tagállamokat és az uniós törvényhozókat, hogy minél hamarabb fogadják el a liberalizációs programot, amely azt jelenti, hogy a piaci verseny érdekében szét kell választani az energiatermelést a -szállítástól, vagyis a villamos távvezetékeknek, kőolaj- és gázvezetékeknek más tulajdonában kell lenniük, mint a villamos erőműveknek vagy a kőolaj- és földgázkitermelésnek. Mivel az energiatermelés és a távvezeték ma egy kézben van, a jelenlegi tulajdonosnak vagy el kell adnia az általa épített távvezetéket, vagy külön részvénytársaságba szervezve a részvényeket kell eladnia.
Az ötletet Németország és Franciaország hevesen ellenzi. Michael Glos német gazdasági miniszter például kijelentette: eléggé szkeptikus az iránt, hogy a távvezetékek és a termelés szétválasztása elősegítené-e a verseny növekedését, inkább az ellenkezőjét tartja valószínűnek, és különben is, a német villamosenergia-hálózat jó minőségét és biztonságát nem szabad veszélyeztetni.
Andris Piebalgs, az energiaügyekért felelős biztos a főigazgatósága által kidolgozott terveket ismertetve kijelentette, hogy az energiatermelés és -szétosztás a verseny legjobb garanciája, szerinte gazdasági elemzések azt mutatják, hogy a termelés és elosztás szétválasztása csökkenti a piaci koncentrációt és csökkenti az árakat. E nézetet a versenyért felelős biztos is megerősítette, mondván, a termelés és az elosztás szétválasztása nélkül nem lehet versenyt teremteni. Példaként felhozta, hogy a liberalizált angol piacon a fogyasztók – legalábbis 2004–2006 között – 31 százalékkal kevesebbet fizettek az áramért, mint amennyiért azt a német fogyasztók kapják. Persze aligha hihető, hogy a reformokat az egyébként lett származású energetikai biztos találja ki, a piacnyitás mögött elsősorban brit, holland, svéd és spanyol ipari körök állnak, amelyek részesedést akarnak szerezni a két energetikai óriás, a francia érdekeltségű EDF és a német érdekeltségű E.ON cég piacaiból, míg azok – mögöttük saját államaik támogatásával – hevesen védik azt, amit már megszereztek (például az angol piacon).
Szakmai szempontból az energiatermelés és
-szállítás szétválasztása nonszensz, és azt a torzulást mutatja, ami a piac és működésével kapcsolatban az unió vezetőinek fejében található. Először is, hiába választanák le a termelőkről a hálózatot, a hálózat maga mégis természetes monopóliumot alkotna, hiszen nem lehetne újabb és újabb energiahálózatokat (például nagyfeszültségű villamos távvezetékeket vagy gáz- és olajvezetékeket) kiépíteni, hogy versenyezzenek egymással a termelők vagy a fogyasztók kegyeiért. Az energiatermelők ugyan versenyezhetnének, ki adja olcsóbban a fogyasztónak az energiát, csakhogy az energia nem olyan termék, mint a mosópor, hogy ha nem megy a piacon, a kiesést behozza majd más, hiszen a termelője még ezer másfajta terméket is gyárt. Ha egyszer egy erőművet megépítettek, ami hosszú távú és lassan megtérülő beruházás, akkor azt az üzemi paraméterek engedte módon ki kell használni, vagyis üzemeltetni kell. Ehhez a termelőnek legalább annyira kell a biztonság, mint a fogyasztónak ahhoz, hogy mondjuk ne maradjon este világítás nélkül. Ha tényleg megvalósulna e tekintetben a szabad piac, akkor senki sem kockáztatná a pénzét, hogy hosszú távon is bizonytalan megtérülésű beruházásokba fektesse. A piaci verseny erőltetése ott, ahol nincs sok keresnivalója, ugyanazt a doktríner szellemet idézi, amely a néhai szocialista országok vezetőit jellemezte az ötvenes években, amikor azt gondolták, a tervezéssel mindent el lehet érni, a felső határ a csillagos ég.