Van mit ellesnünk északi szomszédunktól

Szlovákia fővárosa 1920 után kapta a Bratislava nevet, régi szláv lakosai Presporoknak, a németek Pressburgnak, a magyarok a honfoglalás óta Pozsonynak nevezték a Duna bal partján fekvő várost. A pozsonyi királyi vár körül alakult ki az azonos nevű vármegye is, amely egészen 1945-ig fennmaradt.

Egy mondás szerint régen minden pozsonyi három nyelvet beszélt, de egyiket sem jól; manapság, hogy a régi városrészben már szinte csak szlovákok laknak és dolgoznak, a magyartudásunkkal nem sokra megyünk. A fiatalabbak beszélnek angolul, netán németül, de megint csak rosszul. Egy címet vagy buszmegállót azért meg lehet tőlük kérdezni, nem szólva a sörözők lelőhelyéről. Az Óváros szívében, a régi Városháza melletti Prímás tér keleti sarkán található információban mindent meg lehet tudakolni, beleértve a szállás- és közlekedési lehetőségeket, fel lehet szedni várostérképet, programfüzeteket. A többi tennivalót nyugodtan saját magunkra bízhatjuk.
Ha autóval érkezünk Pozsonyba, érdemes a járgányt a belváros határán, nem fizető helyen hagyni, mert a történelmi városrészt csak a föld alatti parkolókig közelíthetjük meg. Azután az apostolok lován, mert ott komolyan veszik az autómentes övezetet. De nem is furikáznak a butiktulajdonosok a sétálóutcákon a 6 literes dzsipjeikkel. A szlovák fővárosban – és a hozzácsatolt 16 környékbeli községben – négyszázötvenezren laknak, ezért újragondolták a metróépítést is, hiszen gyalog is hamar eljutni a pozsonyi Óváros bármelyik pontjára, az új városnegyedekbe a villamos-, troli- és buszközlekedés pedig sokkal komfortosabb, mint Budapesten (ez nem újság). A napijegy olcsó, a blicceléssel vigyázni kell, mert a büntetés 1400 korona, azaz 10 ezer forint, amit magyarul még bajosabb „kidumálni”.
A Fuldai évkönyvekben éppen 1100 esztendeje szerepelt először Pozsony neve, abból az alkalomból, hogy Árpád vezér serege a vár alatti szörnyű csatában legyőzte a frankokat. (Az újabb keletű útikalauzok közül Varga Erzsébet munkája a legalaposabb – a pozsonyi Madách-Posoniumnál jelent meg 1995-ben –, itthon az ötödik kiadású, átírt Szlovákiai utazásokat érdemes beszerezni és forgatni.)
Ami tehát a látnivalókat illeti, kezdjük az óvárosi Fő térrel, amelyet az utóbbi pár évben példamutatóan helyreállítottak. Közepén áll a Roland-kút, amely a város 1291-ben elnyert szabadságjogait jelképezi. A lovag szobrát I. Miksa császár készíttette 1572-ben, a pozsonyiak szerint a kő-Roland szilveszter éjfélén nagy csörömpöléssel megfordul, azonban ez a „forgás” alighanem a borovicskák és Becherovkák számlájára írható. Az attraktív, gótikus és reneszánsz stílusú, tornyos-árkádos városháza 1370 és 1581 között épült. A régi piactér névváltozásai krónikaszerűen idézik a Magyar Királyság, majd Szlovákia históriáját: 1373: Forum; 1404: Markt; 1434: Ring; 1879: Hauptplatz – Fő tér; 1914: Ferenc József tér; 1920 után Masaryk tér; 1939-től 1945-ig Hitlerovo námestie (tér); ’45 után Április 4-e tér, 1992 óta újra Fő tér…
Gyönyörű barokk paloták, nagystílű bankházak szegélyezik. Az egykori Eszterházy-palotában (1762) most a francia nagykövetség található, a tér szemközti sarkán a híres Mayer kávéház Párizsban is elmenne. Pár házzal arrébb, a Sedlárska (azelőtt Nyerges, Sattler) utca 3. számú műemlék épületén lengő piros-fehér-zöld lobogó tárgyszerűen a Magyar Köztársaság nagykövetségét jelzi. Innen néhány méterre a Szent Mihály (Michalska) utcában vagyunk. Jobbra-balra háromemeletes paloták (Zichy, Jeszenák, Pálffy, Erdődy), amelyekben magyar uralkodók, főrendek, tudósok, művészek születtek, laktak, alkottak és meghaltak. A mai Egyetemi Könyvtár épületének (Michalska 1.) falán emléktábla tudatja, hogy 1802 és 1848 között itt ülésezett a magyar nemzetgyűlés. Egy hézagosabb műveltségű mai szlovák vagy külföldi turista még azt hihetné, a vendégeik voltunk e fontos célból, holott Buda 1541. évi elfoglalása után csupán az északabbi területeinkre kellett visszahúzódnunk, s még a 145 éves török hódoltság után is sokáig Pozsony maradt Magyarország fővárosa. A közeli Szent Márton-székesegyház 96 méter magas tornyának sisakján most is ott csillog a magyar korona három mázsa súlyú, aranyozott másolata. A Mihály utcát lezáró 51 méter magas torony alatti várkapu híd felőli oldalán azonban ez az 1723-ban keltezett felirat olvasható: „Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur”, azaz: minden önmagában meghasonlott ország elpusztul. Itt abbahagyjuk a történelmi emlékeink sorolását, bár szinte még el sem kezdtük.
A mai Pozsony számunkra azért érdekes, mert sokkal jobban érezhetjük benne magunkat, mint a saját fővárosunkban. Az óváros Budapest számára példamutatóan rendbe lett hozva, olyan szégyellni- valóan elhanyagolt, gazos, töredezett burkolatú utcákat, amilyenek a pesti Belvárosban vagy a budai Várnegyedben találhatók, ott nem látni. Mindenütt kávéházak, sörözők, borozók állnak az utunkba, az árak barátságosak, a felszolgálás igyekvő. A lakájossá tett öreg nagycsarnokban (Stara Trznica) kényelmes asztaloknál üldögélve, a talpas pohárból fogyasztható kimért borok mellé hagymás-ecetes szafaládét és halat lehet fogyasztani, mustot lehet kóstolni, és közben a helyi ÁNTSZ-ügynökök nem zaklatják sem a boltost, sem a vendéget. A belföldi és cseh import sörök választéka, minősége és ára lenyűgöző az itthoniakhoz képest, sőt már-már a kis-kárpáti borvidék jó öreg rizlingjei és „frankovkái” is versenyre kelnek a mi asztali borainkkal. Az utcák, házfalak tiszták, a kortárs szlovák rajzművészet alkotásai pedig a galériák falán láthatók, és nem a műemlék épületeken, amint nálunk. Benes-dekrétumok ide, Malina-ügy, Slota és egyéb politikai piszokságok oda, van mit ellesnünk északi szomszédunktól.