Kubában természetesen parádés ünnepséggel emlékeztek meg halálának negyvenedik évfordulójáról. Santa Clarában, ahol tíz évvel ezelőtt Sztálin-barokkszerű mauzóleumban temették el Bolíviából Kubába hozott maradványait, az élők közül csak egy harcostárs hiányzott, a legfőbb parancsnok, Fidel Castro. De ő igazoltan maradt távol. Kórházi ágyáról elégedetten nézhette a tévében a megemlékezést, hiszen ez a terve tökéletesen megvalósult: örök jelképet talált a kubai forradalomnak, arról nem is beszélve, hogy megszabadult egy számára egyre kellemetlenebb embertől. A hősnek meg kell halnia, hogy tovább éljen – vélhetően ismerhette ezt a mondást Castro is.
Nem potyára kezdik a kubai iskolások mindennapjaikat Che Guevarára emlékezve, nemhiába néznek le a falakról Fidel harcostársának vonásai, nem véletlenül idézik szavait úton-útfélen a legyőzhetetlen kubai forradalomról. Mesterségesen megteremtették a kubai szocializmus arcképét, amely még mindig hat. A Che-kultusz évtizedes sulykolása megtette hatását – és nem csak Kubában. A nemzetközi baloldal, annak is szélsőséges része mindig is rajongott érte: egyrészt megtestesítette a tökéletes internacionalista szerepét, fiatalon – még nem volt negyvenesztendős – vesztette életét „az imperializmus elleni harcban”. Az értelmiségnek is tetszett, hiszen orvos volt, bár diplomát sohasem szerzett, több nyelven beszélt. Jean-Paul Sartre francia író-filozófus így jellemezte: Che Guevara „a mi időnk legteljesebb embere”. A köré szőtt legenda így kezdett átváltani kollektív misztifikációba: így lett a hidegvérű tömeggyilkosból angyali arcú, ábrándozó forradalmár.
De ki is volt valójában Ernesto Guevara de la Serna? 1928. június 14-én született az argentínai Rosarióban. Szülei átlagpolgárok voltak nemesi felmenőkkel, az akkori értékítélet szerint baloldali gondolkodásúnak és elég bohém természetűnek lehetett őket nevezni. A kétéves Ernestónál asztmás rohamok jelentkeztek, amelyek haláláig kínozták. Épp ez akadályozta meg abban, hogy rögbijátékossá váljon, de a sakkot is nagyon kedvelte. Orvosi egyetemre járt, amikor egy barátjával a dél-amerikai kontinensen négyezer kilométeres motortúrát tett. Naplót is írt erről a hosszú utazásról, amelyből a közelmúltban készítettek filmet.
Aztán 1955-ben Mexikóban véletlenül találkozott a Castro fivérekkel, akik a Moncada-laktanya elleni akciójuk miatt itt éltek száműzetésben. Csatlakozott a kubaiakhoz, akikkel egy év múlva megkezdték gerillaharcukat a szigetországban. A kétéves harc során Ernestóból, akit csak „Argentinnak” hívtak, kiváló parancsnok lett, beleértve azt is, hogy saját kezűleg végezte ki a kémeket és besúgókat. 1958 márciusában az egyik nagy kubai képes magazin riporterének először sikerült eljutnia Che Guevara gerillatáborába. Ami legelőször szemet szúrt neki, az a szervezettség volt. „Mindennek megvolt a maga helye – mesélte el a közelmúltban. – Olyan rendet tapasztaltam, amilyennek nyoma sem volt Fidel vagy Raúl táborában. Ekkor esett le nekem, hogy Che fel sem fogja a kubai mentalitást. Azt, hogy mi beszédesek, sőt fecsegők vagyunk, közvetlenek, nagyhangúak, sőt rendetlenek. Ő viszont visszafogott, tartózkodó, már-már rideg. Nem volt meg az a közvetlen hangulat, mint más táborokban. Nem volt ellenszenves, de egy kicsit arrogánsnak tűnt. Egyszóval tipikus argentin!”
Sokan el is hagyták táborát a bajtársiasság hiányára panaszkodva. Keményen bánt az embereivel. Az egyik ilyen esetet említette a most Floridában élő csapattag: parasztként ismerte azt a kávétermelőt, akinek a földjén jártak. Che elfogatta a kistermelőt, akinek az volt a bűne, hogy korábban nagy hangon kijelentette: ő nem csatlakozik a forradalmárokhoz. Guevara mindenképpen azt akarta kiszedni belőle, hogy a Batista-rendszer besúgója. Végül a családja előtt kivégezték. A történet elmesélője annyira felháborodott az igazságtalanságon, hogy három társával együtt inkább átszökött egy másik gerillaparancsnok táborába.
Egy más alkalommal a menekülését fedező gerillák nem voltak képesek feltartóztatni a támadó kormánycsapatokat, egy kilométert hátráltak. Ezt hallva Che megtiltotta, hogy élelmet vigyenek nekik. Több mint három napig nem ettek, amíg egy másik parancsnok, Camilo Cienfuegos közel került az álláshoz, és élelmet juttatott el a harcolóknak. „Ha Batista katonái meggyilkolják az embereimet, az még csak rendben van – mondta az eset után magából kikelve Cienfuegos Guevarának. – De hogy miattunk haljanak éhen, azt nem fogadom el.”
Ennek ellenére az argentin épp Santa Claránál – nem véletlenül van itt eltemetve – a forradalmárok legfényesebb sikerét érte el. Gerilláival – 1958. december 28-án – bevette a stratégiai helyen fekvő települést, aminek révén megnyílt az út a főváros, Havanna felé. Újév napjára el is esett. Hősként ünnepelték a fővárosba bevonuló csapatok Che Guevarát. Fidel – aki ismerte Che keménységét és kíméletlenségét – kinevezte a főváros börtönparancsnokává. A Cabana, a Havanna kikötőjét uraló volt gyarmati erőd ezentúl minden kubai számára egyet jelentett a terrorral. Körülbelül kilencszáz foglyot tartottak itt. A forradalmi bíróság gyorsított eljárásban hozta ítéleteit a bukott rezsim emberei ellen. E testület élén Che elnökölt, aki bíró társának ezt az utasítást adta: „Ne hagyja, hogy elhúzzák a tárgyalást.”
Minden este lelőttek valakit. A börtönparancsnok szivarral a szájában, egykedvűen nézte a kivégzéseket. A feljegyzések szerint 164-et. A kivégzettek közül pár tucatnyian – még a forradalmi ítélőszék elveit figyelembe véve is – ártatlanok voltak. Erről számolt be Javier Arzuaga atya – aki ez idő tájt a Cabanában szolgált – tavaly Puerto Ricóban megjelent könyvében, amely Kuba, 1959 – A halál folyosója címet viseli. „Che sohasem akarta elrejteni brutalitását – írta az atya. – Épp ellenkezőleg. Minél jobban könyörögtek neki, annál kegyetlenebb volt. Teljesen az utópiájának élt. Ha a forradalom azt kérte tőle, öljön, ő ölt. Ha azt, hazudjon, hát hazudott.” A Cabanában történt meg az is, hogy egy bebörtönzöttet családtagjai oly szörnyen megkínzott állapotban találtak, hogy könyörögni kezdtek Guevarának, inkább végeztesse ki szerettüket.
Fidel Castro szenvedélyes beszédeket tartott, a piszkos munkát pedig másokra hagyta, többek között testvérére, Raúlra, aki még Guevarát is lekörözte a halálraítéltek számában. Talán már ekkor készült a jövőre, ugyanis egyetlen kivégzést sem lehet közvetlenül kapcsolatba hozni Fidellel, a „líder maximóval”.
Che alig egy évig volt a vörösterror parancsnoka Havannában, utána a Kubai Nemzeti Bank elnöke, majd ipari miniszter lett. E két utóbbi pozícióban megtapasztalhatta, hogy nem elég a forradalmi hevület, valamit érteni is kell a dolgokhoz. Aztán nagykövetté nevezték ki, bejárta a fél világot, és az általa felkeresett baloldali orientációjú – ma már fejlődőnek nevezett – országok tapasztalatait levonva megállapította, hogy „az észak-koreai modellt kellene megvalósítani Kubában”.
Jacobo Machover kubai emigráns, akinek könyve a közelmúltban jelent meg Che rejtett arca címmel, három okot sorol fel, amelyek következményeként az argentinnak el kellett hagynia Kubát. A legfontosabb az Algírban elmondott beszéde volt, amelyben bírálta a Szovjetuniót a kapitalizmussal való békés egymás mellett élés elméletéért. Eltávolodása a szovjet „tanácsadóktól” már akkor megkezdődött, amikor 1962 végén Hruscsov Fidel Castro megkérdezése nélkül döntött a Kubába telepített szovjet atomrakéták kivonásáról. Két év múlva, miközben a kubai vezetés fátylat akart borítani a megtorlások időszakára, az ENSZ ülésszakán beszédet mondó Che Guevara a következőket jelentette ki: „Kivégeztünk, jelenleg is kivégzünk, s a jövőben is kivégzünk addig, amíg arra szükség lesz.” A harmadik ok pedig talán az lehetett, hogy Fidel engedélye nélkül találkozott Mao Ce-tung kínai vezetővel, aki ez idő tájt nemigen volt jóban a szovjet vezetőkkel.
Ezt követően Castróéknál örömmel fogadták a hírt, hogy vissza akar térni a számára egyedül sikert hozó területre, a harcmezőkre. Che választása Belga Kongóra esett, ám itt a lázadók nem fogadták örömmel a korábban általuk kért százfős kubai egységet. Csúfos kudarcot kellett elszenvednie, hónapokba telt, míg Tanzániából – az arcvonásait olyan sikeresen megváltoztatva, hogy még családtagjai sem ismertek rá – Prágába menekítették a kubaiak.
Ezután következett a végzetes bolíviai kaland. Guevara arról győzködte Castrót, hogy elég létrehozni Latin-Amerikában két vagy három Vietnamhoz hasonló tűzfészket, és az Egyesült Államoknak annyi. A helyzet teljes félreértéséből esett a választása Bolíviára: itt majd indiánok tömegei csatlakoznak a felszabadító hadsereghez, gondolta. Hát nem, sőt egyáltalán nem kértek belőlük, ezt Che is belátta, amint az utolsó naplóbejegyzéseiből kiderül. Kiéhezve, lerongyolódva, elgyötörten, mint egy koldushadsereg, úgy esett fogságba 1967. október 8-án Che Guevara és tucatnyi társa. „Che Guevara vagyok – mondta a felemelt kézzel a bozótosból előjövő megfáradt, beteg férfi. – Többet érek élve, mint holtan.” Ebben is tévedett. Havannából épp ennek az ellenkezőjéért küldték a bolíviai hegyvidékre. Másnap a bolíviai elnök – és nem a CIA – parancsára kivégezték. Egy remegő kezű, jól beitatott kiskatona állt vele szemben: „Ne remegj már, lőj ide! – kiáltott rá, széttépve hasán az inget. – Viselkedj úgy, mint aki embert öl.” Che tudta, mit beszél.
Berg Dániel
Ennyi volt, lemond Berg Dániel a botránya után
